„Nem elég kiáltás, kiállás is kell,
Nem elég kiállás, hitvallás is kell,
Nem elég hitvallás, látomás is kell,
Csak az láthat jövőt, aki hinni mer!”

Dömötör Tibor: Üzenet a világ magyarságához

Antal Péter közgazdász, lelkész életútja
Aki két nyelven álmodik és imádkozik 

Antal Péter 1957 elején hagyta el az országot és végül Ausztráliában telepedett le; közgazdászként az AUSTRADE nevű ausztrál állami intézmény főtisztviselője volt nyugdíjazásáig. E cég az ausztrál vállalkozások exporttevékenységét segítette tanácsadással, adatszolgáltatással, tanfolyamokkal, kapcsolatokkal. A közgazdász a közösség érdekében is értékes tevékenységet végzett: református lelkészként az egyik melbourne-i gyülekezet vezetője, illetve a Victoriai Magyar Emberjogi Alap – amely a romániai falurombolási program megakadályozására alakult – egyik alapító tagja volt. Alábbi interjúnkban életútjáról, s az 1956-os forradalomnak a személyes sorsában gyakorolt hatásáról kérdeztük.

– Hány éves volt 1956-ban?

– Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején 16 éves és 4 hónapos voltam. A családom alsó középosztálybelinek számított. Öten voltunk testvérek. A családban egy kereső volt, édesapám, bár már én is dolgoztam az iskolai szünetekben 13 évesen az állami gazdaságban. Három és fél kilométert gyalogoltam a munkahelyemre naponta.

Eredetileg Budapesten laktunk egy polgári lakásban, de háború alatti bombázások elől leköltöztünk a nagymama Budapest közelében lévő vidéki házába. A budapesti lakásunkat 1944-ben elvették és gettót csináltak belőle, majd a kommunisták vették birtokba. A forradalom után, mikor én már egy éve Ausztráliában voltam, sikerült az egész ház áráért visszavásárolni a lakásunkat.

– 1956-ban középiskolás volt?

– Szakiskolába jártam, ahol 2,5 napot jártunk iskolába és 3,5 napot műhelyekben töltöttünk, ami jó tapasztalatszerzés volt. A szakiskola mellett jártam a Práter utcai középiskolába, majd később Cházár András utcai középiskolában találkoztam felső középosztálybeli fiatalokkal. Közös rendezvényekre jártunk, így általános ismereteim voltak arról, hogy a diákoknak milyen elvárásai voltak úgy a rendszerrel kapcsolatban, mint jövőjükkel kapcsolatban. Elvártuk, hogy az elképzeléseink lépésről lépésre haladva megvalósuljanak.

– Milyen életpályát szeretett volna választani?

– Hetedikes koromban gimnáziumba szerettem volna menni, és később üzleti körökben dolgozni. Szüleim azonban szakma felé irányítottak, mert abból meg lehetett élni, így erre álltam rá, inasnak jelentkeztem több helyre is. Például jelentkeztem a Csepeli Autógyárba, ahol teherautókat készítettek, de oda nem vettek fel, mert mikor megkérdezték, hogy milyen fémeket használnak az autógyártásban, csak a vasat tudtam megnevezni, mást nem tudtam felsorolni. Végül egy belvárosi állami vállalatnál lettem ékszerész inas.

– Mi előzte meg személyes életében 1956. október 23-át?

– A politikai nézetem akkor kezdett formálódni, amikor 1954-ben a nándorfehérvári csata emléknapját ünnepeltük. Ekkor már, Sztálin halála után kezdett a társadalmi helyzet egy kicsit változni, az emberek elvárásai is változtak. Úgy gondolták, hogy a jobblétet a szorgos munka, az egyenlő jólét fogja biztosítani. De arra is voltak elképzeléseik, hogy az életszínvonal emelését miként lehet elérni. Ezekről beszélgettünk főleg a szaktársakkal, néha otthon is. Lengyelországról is hallottunk, Gomulka megújítási kísérletei reményt adtak.

– 1956. október 23-án milyen eseményekben vett részt és a forradalom kitörése hol érte?

– Aznap, ahogy a tanítás befejeződött kettő, fél háromkor, a Cházár András utcából egy csoporttal gyalog indultunk el a belvárosba. Tudomásunk volt arról, hogy az egyetemisták szimpátiatüntetést akartak szervezni, aminek engedélyét visszavonták. Ahogy elértük a Kiskörutat már egyre több fiatal csoportot láttunk. Köztük mi is folytattuk az utat a Sztálin úton (ma Andrássy út), majd a Bajcsy-Zsilinszky út felé menet a villanyoszlopokra kiragasztva már láttuk a 12 pontos követeléseket. Elérve a Bajcsy-Zsilinszky utat többezres tömeggel találkoztunk. Eleinte a járdáról néztük a felvonulókat, de a hívó szóra mi is beálltunk 15-16-an a vonuló tömegbe. Többen táblákat hoztak, amelyekre jelszavak voltak felírva. Az emberek néha skandálták ezeket, de többnyire egymással beszélgettek, megosztva egymással a véleményüket. Persze, ha a beszélgető másik fél vonakodott a saját véleményéről beszélni, attól tartózkodtunk, mert nem éreztünk biztos talajt. Együtt vonultunk a Parlament elé. Amikor ott lekapcsolták a világítást és az emberek a kezükben tartott újságokból fáklyát gyújtottak, akkor éreztem meg, hogy ez valami más, mint ami volt.

– A forradalom kitörése valószínűleg a vonaton ért. Háromnegyed tízig voltam a Kossuth téren, utána indultam vonattal haza. Addig tüntetés volt. Forradalomba akkor váltott át, amikor a rádiónál lőttek. Otthon a rádióból hallottuk a késői híreket, de még nem tudtunk a Bródy Sándor utcában történtekről. Az eseményekről másnap értesültem, amikor visszatértem Budapestre.

– A forradalom alatt naponta följárt Budapestre?

– Följártam. Egyrészt kíváncsiságból, másrészt, mert a forradalom után két nappal a szüleim gombamérgezéssel a Szent János Kórházba kerültek. Mivel a vonatközlekedés akadozott, ezért naponta biciklivel jártam fel őket látogatni.

Október 30-án az oroszok majdnem elgázoltak, de sikerült leugranom a bicikliről és elfutnom. Sokat jártam a Kiskörúton, a Kálvin téren és a környéken. Sok üzlet kirakatát láttam betörve, de minden a helyén volt. Sok feliratot láttam. Közülük egyet hadd említsek: „Akarja látni Budapestet (sz)éjjel? Jöjjön Budapestre!”

– Mikor és miért döntött arról, hogy elhagyja a hazáját?

– Amikor november elején bejöttek az oroszok és már lehetett, visszatértem az iskolába. Sok változást tapasztaltunk, sok zaklatás volt és egyesek hiányoztak az osztályból, aminek okáról nem beszéltünk. Nekem is két jó barátom halt meg. Ezek ellenére otthon akartam maradni, vártam a helyzet javulását, de hogy mi lesz, nem tudtuk. Ismerősök köréből volt, aki elment Ausztriába, három hétig ott volt, majd visszajött. Voltak olyan rokonaink, akiket elkaptak és néhány napra börtönbe zárták őket, de tudták, hogy folyamatos zaklatásnak lesznek kitéve később is. Láttam, hogy mi a helyzet az országban és 1957. január 24-én este elhatároztam, elindulok. Reggel öt órakor már a vonaton voltam. Mivel a határok már zárva voltak, nem is nyugat felé indultam, hanem Jugoszlávia felé. Úgy tudtam, hogy ott egyrészt könnyebben át lehet jutni a határon, másrészt, hogy arra nem volt aláaknázott terület csak drótkerítés és őrtorony. Baja felé mentem, s Bajához közeli kis faluban húztam meg magam egy ismerős néninél, akinek kifizettem két éjszakát szombaton. Hétfőn pedig, mikor piacnap volt és az emberek többen mozogtak a tanyák körül, úgy gondoltam, könnyebb átsiklani a határon. Izgalmas azért volt, mert a vidék a határon túl is olyan volt, mint a határon innen, a templomokban ugyanúgy harangoztak délben, így sokszor nem tudtam hol vagyok. Szerencsére eligazítottak, hogy melyik templomtorony felé haladjak. Persze elkaptak a szerb határőrök, de csak azt akarták tudni, van-e nálam fegyver.

Táborba kerültem, ahol például Macedóniában együtt voltunk egy Keleti László nevű színésszel, egy zsidó emberrel, aki angol órákat tartott nekünk. No, nem sok szót tanultam meg tőle, talán kettőt: a matróz – sailor és a majom – monkey szavakat.

– Hogyan került Ausztráliába?

A táborba különböző országokból jöttek – Belgiumból, Brazíliából -, felajánlották a befogadást, de nekem addigra a szüleim elküldték egy Sydney-ben lakó ismerős család címét, akiktől garancialevelet kértem és kaptam. Ezzel sikerült Ausztrália felé hajóra szállnom. A hosszú út után, valamiért mégsem Sydney-ben szálltam ki, hanem Melbourne-ben. Jól is tettem, mert már táborban voltam két napja, amikor küldtek egy sürgönyt, hogy nem tudnak elhelyezni, mert éppen felújítják a házukat és nincs helyük. Ez is azért történt, mert a bevándorlási hivatal jelezte nekik, hogy megérkezett az a személy, akinek garancialevelet adtak, és kérdezték, mit csináltak vele. Ezt a sürgönyt a táborban nem mertem megmutatni, mert féltem, hogy visszaküldenek Európába.

– Amikor Ausztráliába érkezett hová került?

– Mikor leszálltam a hajóról, Bonegilla-ba kerültem, Melbourne-től északra, 300 km-re, melynek hivatalos neve Bevándorló Fogadó és Képzőállomás (Migrant Reception and Training Centre). Ott teljes ellátást, háromszori étkezést kaptunk. Ezen kívül kaptunk még 17,5 shilling munkanélküli segélyt. Sokan szenvedtek az étkezésnél, mert a húst a bárány és a birka jelentette, minden ételnek birkafaggyú íze volt, amihez a magyarok nem voltak hozzászokva, mellé babot, borsót, tököt, krumplit adtak. Egészen alapszintű angol nyelvtanfolyamot is biztosítottak, ahol a hétköznapi nyelvet sajátíthattuk el, hogy tudjunk tájékozódni, vásárolni. 65-en voltunk egy osztályban. Néhány héttel később jött a hír, hogy egyházi kezdeményezésre a 18 év alattiakat farmokon családok befogadják. Így kerültem Nyugat-Victoriába a nyári szezonra egy tehenészetbe. Egyszer vacsora közben szerettem volna kérni még a krumplipüréből (mashed potatoes), de a hallás után tanult nyelv megbosszulta magát, mert smashed potatoes-t (smashed jelentése ütött) kértem a családnak nagy derültséget okozva. Az idénymunka után visszatértem a táborba, ahol kaptam egy címet és a havas hegyekbe mentem egy családhoz, akinek vágóhídjuk volt. Náluk laktam kosztért és kvártélyért egy évig, ott dolgoztam, felmostam a vágóhídon, kertészkedtem, de valójában munkanélkülinek számítottam. Munkanélküli segélyt nem kértem, mert szégyelltem.

– Mivel annyira fiatal volt, volt-e lehetősége tanulni?

– Végül kaptam egy munkát vidéken egy táborban, ahol 3,5 hónapig konyhalegény voltam, heti 7 napot dolgoztam. Ott is próbáltam hallás után tanulni, a baj csak az volt, hogy olaszokkal voltam, így a végére jobban beszéltem olaszul, mint angolul. De milyen az élet, Melbourne-ben úgy kaptam állást, hogy jelentkezésemkor a munkavezető, aki felvett, máltai volt, s olaszul beszéltünk a felvételemkor. Vele közvetlen barátság is kialakult. Újsághirdetés útján kerestem lakást, s véletlenül éppen magyaroknál sikerült bérelnem.

– Érezte-e azt, hogy a megkapaszkodás után kinyíltak a lehetőségek ön előtt?

– Feltétlenül. Dolgoztam, de az estéimet nem akartam csak otthon tölteni rádió vagy zenehallgatással. Tanulni akartam. Több lehetőséget akartam magamnak, ezért beiratkoztam esti középiskolába, ahol biztos lehettem benne, hogy a nyelvtudásom megfelelően fog fejlődni. Igazam is lett, mert kellő nyelvtudást szerezve tolmácsolást vállaltam orvosoknál, ügyvédeknél. Emellett több tanfolyamot is elvégeztem, megtanultam a művészi fémművességet, a fényképszínezést (akkor még fekete-fehér fényképek készültek, s azokat színeztük ki), ingatlanügynökséget. Később elmentem Kanadába és onnan visszaérkezve beiratkoztam az egyetemre és közgazdász lettem.

– Amikor házasságra gondolt fontos volt-e, hogy magyar legyen a felesége?

– Igen, bár magyarok közé nem nagyon jártam, olyan lányt szerettem volna, aki hasonló gondolkodású, mint én. Fontos neki is megőrizni magyarságát, de nem zárkózik el az ausztrál közösségtől sem.

– Mennyire különbözik egy magyar és egy ausztrál?

– Mindkét népben megvan a leleményesség, a találékonyság, a körültekintés, a boldogulni vágyás. Talán kevesebb lustaságot láttam az ausztráloknál. Az életvitelük és a hozzáállásuk különbözik főleg a történelmük mássága miatt. Ismerek olyan ausztrált, aki azért tanult meg magyarul, mert a szomszédja magyar volt. De ismerek olyan magyarokat, akik az ausztrál szomszédaik befolyására elhagyták magyar anyanyelvüket és úgy beszélnek angolul, hogy a nyelvtani alapokat elsajátították volna. Ezzel a gyerekeiknek sem mutatnak jó példát, akik nehezen vagy egyáltalán nem tanulnak meg magyarul és még le is nézhetik szüleiket a rossz angolságuk miatt.

– Volt-e és van-e honvágya?

– Honvágyam főleg a menekülttáborban és az első évben volt, amikor munkanélküli voltam. Ahogy azonban kaptam a leveleket és hallottam a híreket otthonról, azok nem kecsegtettek azzal, hogy ott jobb lett volna, mint itt. Történelmi tanulmányaim révén az a nézetem, hogy Európa egy megbízhatatlan darázsfészek. Nemcsak egy ember tudja megcsalni a másikat, hanem egyik ország is a szomszédját. Mikor arra gondoltam, hogy Trianonnal kapcsolatban mi történt, be kellett látnom, hogy nemcsak a rosszindulat és az irigykedés volt egyesek részéről, hogy feldarabolták az országot, hanem a manipulálni kész hajlam is, amivel láthatatlan módon lehet rángatni egy népet országon belül anélkül, hogy tudnák, hogy őket rángatják. Ausztráliában ezt nem tapasztaltam.

– Milyen nyelven imádkozik?

– Több nyelven is, de főleg angolul és magyarul. Az első 25 év során az egyházi életem kizárólag ausztrálok között telt, ott angolul imádkoztam. De ha magyarok között voltam például egy ebéden, ott magyarul mondtam el az asztali áldást. Később, református lelkészként természetesen magyarul mondtam az istentiszteletet. Egyébként az volt a szokásom, hogy fejben – akár beszélgetések során is – mindig a másik nyelvre fordítottam a hallottakat, ezzel fejlesztettem folyamatosan a nyelvtudásomat.

– Milyen nyelven álmodik?

– Mindkét nyelven. Mikor szüleimről, rokonaimról, vagy Magyarországról álmodom, magyarul álmodom. Mikor ausztrál történésekről, eseményekről szól az álom, akkor angolul.

Az interjút készítette Kurtz Mária, Melbourne