A magyar és a szovjet fegyveres erők a forradalomban
Rubicon, 2002/11-12
Azzal egy időben, hogy a tüntetők ledöntötték a Sztálin-szobrot, s a rádió épületét védő államvédelmi erők az akkor még fegyvertelen tüntetőkre tüzet nyitottak, Gerő Ernő és Hruscsov egyeztetésének eredményeképp a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok főerői megindultak Budapest felé. A szovjet beavatkozás kérésének, elfogadásának, tudomásulvételének alapvető okai közé a Magyar Néphadsereg alkalmazhatóságával, megbízhatóságával kapcsolatos kételyek tartoztak. A politikai vezetés egységes volt annak megítélésében, hogy a fegyveres ellenállást a szovjet csapatokra támaszkodva lehet megtörni.
A Magyar Népköztársaság fegyveres erői közé a vizsgált időszakban a Magyar Néphadsereg és a Belügyminisztérium által felügyelt és irányított Határőrség tartozott. A BM alárendeltségébe a Határőrségen kívül – mint fegyveres testületek – az államvédelem központi és területi szervei, az ugyancsak államvédelmi szervnek minősülő Belső Karhatalom, valamint a rendőrség, a büntetés-végrehajtás országos szervezete, a tűzrendészet és a légoltalom tartoztak. A Magyarországon állomásozó szovjet Különleges Hadtest állományába kettő – a 2. és 17. – gépesített gárdahadosztály, a 195. vadászrepülő, a 177. bombázórepülő hadosztály, a 20. pontonos hidászezred, valamint légvédelmi, fegyvernemi és más szakcsapatok kerültek. A hadtest a vezérkar útján a szovjet fegyveres erők miniszterének volt alárendelve.
Az első lövések
A tüntetők és az erőszakszervezetek közötti összetűzések során az első lövések nem a rádió épületénél dördültek el. A rendőrség és a megyei államvédelmi szervek október 23-án délután először Debrecenben nyitottak tüzet a BM Megyei Főosztály épülete elé vonuló tüntető tömegre, aminek következtében a tüntetők közül hárman életüket vesztették és sokan megsebesültek.
A debreceni fegyverhasználatról a politikai vezetők nemcsak Budapesten, hanem Moszkvában is értesültek. A magyar politikai vezetés ettől a halálos áldozatokkal is járó erőszakos cselekménytől semmilyen formában nem határolta el magát, a fegyverhasználat – szabályzatokban rögzített – lehetőségét és kötelezettségét a Debrecenben történteket követően az erőszakszervezetek felé kiadott intézkedéseik során nem módosították. Ennek következtében a tüntetők ellen a rádiónál, illetve később más helyeken bevetett fegyveres alegységek parancsnokai a tűzmegnyitás kérdésében az általános szabályoknak megfelelően szabadon dönthettek.
Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy Kopácsi Sándor ezredes, a BM Budapesti Főosztályának vezetője a fegyvertelen tömegek elleni fegyverhasználatot a rendőröknek megtiltotta, illetve a Budapesten bevetett honvédségi erők alkalmazásának lehetőségét a lőszer kiosztásának tilalma is jelentősen korlátozta.
A rádió épületéhez vezényelt karhatalmi erők nagysága és összetétele mutatja, hogy a hatalom készen állt a megmozdulás erőszakos megakadályozására. A Belső Karhatalom őrségi és karhatalmi állományából kirendelt erők 19 óra 45 perc körül adták le az első riasztólövéseket a rádió épületéből a tömeg felé, majd az ÁVH megnyitotta a célzott tüzet a tömegre.
Budapesten a rádió épületénél eldördülő, halálos áldozatokat is követelő sortűz hatása alól felocsúdó tömeg egy része elindult fegyvert szerezni, hogy erővel juttassa érvényre követeléseit, és védekezni tudjon az erőszakot alkalmazó hatalom ellen. A civilek fegyverszerzési akcióinak elsődleges célpontjává a Budapesten és környékén lévő laktanyák, rendőrségi objektumok – kapitányságok és rendőrőrsök –, fegyver- és lőszerraktárak váltak, s hamarosan lefoglalták és szétosztották a budapesti nagyüzemek egy részében tárolt fegyver- és lőszerkészleteket is.
Fedőneve: Hullám
A Különleges Hadtest parancsnoka már 1956 júliusában parancsot kapott: készítsen tervet a szovjet csapatoknak „a szocialista társadalmi rend fenntartása, védelme, adott esetben helyreállítása” érdekében történő alkalmazására. A terv a Volna (Hullám) – fedőnevet kapta. Megtörtént a hadosztályparancsnokok eligazítása, akik a feladat végrehajtásához szükséges adatok beszerzésére is lehetőséget kaptak. A magasabb egységek, egységek és alegységek speciális felkészítése 1956. október 23-áig nem kezdődött meg.
A szovjet katonai vezetés október 23-án 20 órakor – egy órával az erre vonatkozó politikai döntést megelőzően – riadókészültségbe helyezte a Különleges Hadtest két gépesített hadosztályát, és meghatározta, hogy a hadtest főerőivel vonuljon be Budapestre, foglalja el a város legfontosabb objektumait, és állítsa helyre a rendet. A szovjet csapatok október 23-án 22 órakor Kecskemét, Cegléd, Szolnok, Székesfehérvár és Sárbogárd helyőrségekből megkezdték a menetet Budapest irányába.
A hadtest vezetésének szűk törzse éjfélkor érkezett Budapestre, és a Malasenko ezredes vezette operációs csoport közvetlen irányításával a szovjet csapatok megkezdték feladataik végrehajtását, ám a magyar rendőrséggel és hadsereggel tervezett együttes, összehangolt tevékenység nem alakult ki.
A helyzet súlyosbodása tervei pontosítására kényszerítette a szovjet katonai vezetést. Legfőbb feladatuknak a főváros legfontosabb objektumainak elfoglalását, továbbá a város központjában tevékenykedő fegyveres csoportok szétverését és lefegyverzését tartották. A beérkezett egységek azonnal harcba bocsátkoztak, s a felkelőktől több objektumot visszafoglaltak, ellenőrzésük alá vonták a pályaudvarokat, hidakat és néhány raktárt.
A szovjet katonai vezetés előtt a helyzet 24-én a déli órákra tisztázódott. Számukra is egyértelművé vált, hogy a fontosabb objektumok közül több a fegyveres csoportok kezébe került, a rendőrség erői dezorganizálódtak, passzívak maradtak, a magyar egységek az aktív harctevékenység folytatására határozott parancsot nem kaptak, így sok katona és néhány szervezett alegység is átállt a felkelők oldalára. Felfedték a fegyveres csoportok helyét. Becslésük szerint Budapesten a fegyveres felkelők együttes létszáma kb. 2000 fő körül mozgott, tapasztalataik szerint a legaktívabbak a VIII. és a IX. kerületiek voltak.
A Budapestre vezényelt szovjet csapatok létszáma október 24-én még egy hadosztályét sem haladta meg. A fegyveres felkelők ellen bevetett 6000 szovjet katona, 290 harckocsi, kb. 120 páncélozott szállító harcjármű és 156 ágyú kevésnek bizonyult. Ezért a szovjet hadvezetés a Kárpáti Katonai Körzet lövészhadtest állományából a 128. lövész és a 39. gépesített hadosztályt, valamint a Románia területén állomásozó szovjet önálló gépesített hadtest alárendeltségébe tartozó 33. gépesített hadosztályt Magyarországra, főerőivel Budapestre rendelte.
Szovjet források szerint az így riadókészültségbe helyezett és „rendcsinálás” céljából bevetett öt hadosztály állományába 31 500 fő, 1130 harckocsi és önjáró löveg, 616 tüzérségi löveg és aknavető, 185 légvédelmi löveg, 380 páncélozott szállító harcjármű és 3830 gépkocsi tartozott. Riadókészültségbe helyezték a Kárpáti Katonai Körzet egy vadászrepülő és egy bombázórepülő hadosztályát is. Így a Különleges Hadtest légi erőivel együtt összesen 159 vadászrepülő és 122 bombázó várt bevetési parancsra. A szovjet katonai erők felvonulásának ezen időszakában a vadászrepülők fedezték a menetben lévő csapatokat, a bombázó repülők a repülőtereiken láttak el fokozott készültségi szolgálatot.
Október 25-én még alig virradt, amikor a város több pontján ismét fellángoltak a harcok. A szovjet hadvezetés változatlanul gyalogsági támogatás nélkül, harckocsikkal és felülről nyitott, gumikerekű páncélozott szállító járműveken –találó névvel: „nyitott koporsókban” – küldte katonáit a biztos halálba. Néhányszor kísérletet tettek a szovjet harckocsi- vagy gépesített alegységek és a magyar gyalogos erők együttes alkalmazására, de ezek a próbálkozások rendre kudarccal végződtek. A szovjet és magyar politikai és katonai vezetés nem volt felkészülve ilyen erejű határozott szembenállásra. Sokáig nem értették meg, hogy ez a harcmód a szovjet csapatok vereségéhez vezet Budapesten. Az Üllői úton a Nagyvárad tértől a Kálvin térig és a Nagykörúton a Mester utcától a Rákóczi útig a különálló, egymástól többé-kevésbé független felkelőcsoportok szinte összefüggő ellenállási láncolatot alakítottak ki.
A szovjet katonai vezetés előtt egyértelművé vált, hogy a gyors győzelemre nincs remény, amíg a forradalom fő bázisai léteznek, ezért napirendre került e csoportok felszámolásának igénye.
A magyar hadsereg bevetése
Ebben az időszakban a pártvezetés által felállított Katonai Bizottság a hadsereg karhatalmi alkalmazására törekedett, megpróbálta felfegyverezni a kommunistákat és a munkásokat, megszervezni és biztosítani az együttműködést a magyar és a szovjet csapatok között.
A szovjet csapatok „segítségül” hívásával párhuzamosan riadót rendeltek el a Honvédelmi Minisztérium állománya és a Magyar Néphadsereg csapatai részére is. Október 24-én Budapesten a Magyar Néphadsereg kötelékébe tartozó erők –kb. 6500 fő – három hullámban kerültek bevetésre, ám nem voltak képesek a fegyveres harc terjedésének megakadályozására, szinte feloldódtak a tömegben, és fegyvereik átadásával, esetleg átállásukkal segítették vagy passzívan szemlélték a rádió épületének elfoglalását, a Budapestre beérkező szovjet csapatok elleni harc megkezdését.
A hadsereg morális helyzete, a néphez való szoros kötődéséből fakadó, az első perctől nyilvánvalóvá vált belső meghasonlottsága a felkelők elleni tömeges bevetést nem tette lehetővé. Október 25-én a Budapesten lévő 7400 katonából 4638 fő 65 helyen hajtott végre feladatot. A kirendelt állomány zöme párt-, állami vagy katonai objektum védelmét látta el. Kisebb része járőrszolgálatban volt, de akadtak olyan alegységek is, amelyek önállóan vagy a szovjet csapatokkal együttműködve harcfeladat végrehajtására kaptak parancsot. A magyar harcoló alakulatok közül a fővárosban tevékenykedett négy (6., 8., 12. és 15.) gépesített és egy (33.) közepes harckocsiezred. Az alakulatok feltöltöttségére jellemző, hogy a fenti 5 ezred Budapesten lévő erőinek létszáma alig haladta meg a 2000 főt. A fővárosba felrendelt alakulatok közül még a 37. pontonos dandár, valamint a Dózsa Lövész és Páncélos Tiszti Iskola képviselt jelentős erőt (704 és 773 fő). Az itt lévő katonaállomány fele régi, elavult puskával volt felszerelve. Ebben az időszakban Budapesten 64 magyar harckocsi hajtott végre harcfeladatot.
Több alakulatnál már hiábavalónak tartották a harcot, és a kormány egymásnak ellentmondó intézkedései, a Központi Vezetőség hallgatása, a közvetlenül szerzett tapasztalatok arról győzték meg a katonák nagy részét, hogy a hatalommal és a szovjet csapatokkal szembeszállóknak igazuk van. Október 25–26-ára bizonyossá vált, hogy a hadsereg kettészakadt: Budapesten és vidéken az alakulatok többsége passzív magatartásával bátorította a kormányellenes fegyveres erőket, míg néhány alakulat –a parancsnok beállítottságától, döntéseitől függően – minden eszközt felhasznált a sokszor védtelen, követeléseiknek békés eszközökkel érvényt szerezni akaró tömegekkel szemben.
A megmozdulások vidéken is egymást követték. A tömegek aktivitására jellemző, hogy október 24. és 29. között a Magyar Néphadsereg alakulatai 50 településen 71 esetben kerültek a lakossággal összetűzésbe. (Az „összetűzés” fogalmába a védelemre kijelölt katonai és polgári objektumokat ért támadások elhárítása, a katonaság és a fegyveres felkelők harcai és a fegyvertelen tömeg elleni sortüzek is beletartoznak.)
A belügyi erők tevékenysége
Az október 23-áról 24-ére virradó éjszaka kialakult fegyveres harc megakadályozása érdekében a Belügyminisztérium alárendeltségében lévő karhatalmi és őrségi erőkből, valamint a rendőrség karhatalmi zászlóaljából különböző nagyságrendű alegységeket vezényeltek ki. Az ebben az időszakban megtámadott objektumok védelmére kirendelt kis létszámú fegyveres egységek közvetlen vezetésüktől, illetve a felsőbb szervektől nem kaptak egyértelmű utasítást és segítséget.
A BM megyei főosztályok államvédelmi részlegei október 23-a után a központtól teljesen elszakadtak. A legtöbb megyei osztályon az operatív anyagokat nem semmisítették meg teljes egészében, aminek következtében a megyei főosztályok elfoglalását követően az ügynökség egyes tagjait – ahogy ez Miskolcon is történt – felfedték. Több ügynök, félve a felelősségre vonástól, öngyilkos lett.
A Belső Karhatalom egységei közül elsőként a debreceni zászlóalj erőit vetették be. A karhatalmi akció következtében vesztette életét Górzás András, Ács Zoltán és Ádám Mihály. Lövedéktől 7 polgári személy sérült meg, és 3 karhatalmista szenvedett kisebb fej-, láb- és karsérülést.
A szombathelyi karhatalmi zászlóaljat október 23-án Budapestre rendelték. Debrecenen és Budapesten kívül a karhatalmi erők alkalmazására Miskolcon került sor. A börtönőrségeket megerősítő – rendőri, honvédségi, karhatalmi és civil – erők az elítéltek kiszabadításának vagy kitörésének megakadályozása érdekében a legritkább esetben használtak fegyvert. Miskolcon a fegyvertelen tüntetőkre leadott lövések következtében 16 személy meghalt, és legalább 51 fő szenvedett különböző lövési sérülést. A tömeg a főosztály épületét elfoglalva népítéletet hajtott végre 6 rendőrön, illetve államvédelmi beosztotton. Az első – még figyelmeztető – lövéseket leadó Antal Gyulát másnap a tüntetők ledobták a tanácsháza erkélyéről.
Összességében megállapítható, hogy a Budapesten lévő, kb. 2500 főnyi rendőri erőkből a VIII. és a IX. kerületben kb. 200 főt vetettek be. A Budapesti Főosztály vezetésének egy része – Kopácsi Sándor rendőr ezredessel az élen – intézkedéseivel vagy azok elmaradásával a fegyvereseket támogatta. Budapesten a rendőri szervek a későbbiek során elvonulási, fegyverletételi, illetve tárgyalásra utasító parancsokat kaptak. A tüntetők, majd a közülük verbuválódott fegyveres felkelők fegyvereik egy részéhez a rendőrség raktáraiban jutottak. Vannak adatok arra is, hogy a rendőrök különösebb nyomás nélkül, önként átadták fegyvereiket, illetve akadtak olyan rendőrök is, akik csatlakoztak a tüntetőkhöz, majd a fegyveres felkelőkhöz. Ilyen adatok találhatóak a rendőrség budapesti karhatalmi zászlóaljával kapcsolatban is. A Határőrség Országos Parancsnoksága olyan nagyságrendű erőket vezényelt Budapestre, Debrecenbe, Győrbe, hogy a megmaradt egységek képtelenné váltak a határőrizet ellátására. A határőrség legfontosabb feladatává objektumainak, laktanyáinak, eszközeinek, fegyverzetének, lőszerkészletének védelme, a személyi állomány és a helyőrségben élő hozzátartozók megóvása vált. A szolgálati helyén maradt állomány a legtöbb helyen a laktanya falain kívül zajló eseményekbe nem avatkozott be, a lakosság határozott, egyes esetekben erőszakos törekvéseit –a körülményeknek és a lehetőségeknek megfelelően – igyekezett békés eszközökkel leszerelni. Több helyen az is előfordult, hogy a lakossággal való összetűzés elkerülése érdekében egyes őrsökről a lakosság ellenszenvét kiváltó határőrtiszteket és beosztott határőröket, egyes esetekben az őrs teljes állományát a kerületekhez bevonták, leváltották.
Figyelemre méltó az a tény, hogy a Határőrség vidéki szervezetei – 11 kerület 4 zászlóalja, 22 forgalom-ellenőrzési pontja és 217 határőrse – ellen felkelőcsoportok fegyveres támadást nem indítottak, és a határőrség részéről fegyverhasználatra a több mint 250 szervezetből október 28-áig összesen három helyen – október 26-án Mosonmagyaróváron, október 27-én Mórahalmon és Berzencén – került sor. Nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, hogy Sopronkőhidán a határőrs állománya milyen formában vett részt az elítéltek kitörésének megakadályozásában.
Az október 28-ai fordulat
A rendelkezésre álló dokumentumok alapján ma már határozottan kijelenthető: a politikai vezetés erre vonatkozó döntései ellenére a magyar és szovjet katonai vezetés a kormányellenes fegyveres erők felszámolására konkrét, minden részletében kidolgozott terveket október 28-áig nem készített. A magyar és szovjet parancsnokságok nem rendelkeztek megbízható, ellenőrzött felderítési adatokkal, és fogalmuk sem volt arról, hogy Budapesten hol, milyen nagyságrendű, összetételű, fegyverzetű és szervezettségű kormányellenes erők ellenállásával számolhatnak.
A szovjet csapatoknak a felkelők továbbra is nagy veszteségeket okoztak, szovjet harckocsikat, tüzérségi eszközöket és más haditechnikai felszerelést zsákmányoltak, illetve önállóan tevékenykedő szovjet katonákat és azok kisebb csoportjait fegyverezték le.
Ezért – és ezzel még a Magyarországon tartózkodó szovjet politikai vezetők is egyetértettek – a magyar párt- és állami vezetés október 28-án további engedményekre kényszerült. Ebbe az irányba tolta a pártvezetést az a félelme is, hogy a felkelők, illetve a békés lakosság ellen alkalmazott erőszak következtében teljesen elveszítik a harcokba még be nem kapcsolódott, de a felkelőkkel kezdettől szimpatizáló lakosság bizalmát, és az újabb áldozatok még jobban elmélyítik a szakadékot a kormány és a lakosság között.
Október 28-án 13 óra 20 perckor Nagy Imre azonnali tűzszünetet rendelt el. 14 órakor az új összetételű kormány letette az esküt, majd 17 óra 25 perckor elhangzott rádióbeszédében a miniszterelnök –a Központi Vezetőség döntésének megfelelően – nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánította az előző napok megmozdulásait, bejelentette a szovjet csapatok azonnali kivonását Budapestről, a tárgyalások megkezdését a szovjet haderő teljes kivonásáról, az Államvédelmi Hatóság megszüntetését, az amnesztiát, a Kossuth-címer bevezetését, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását, az általános fizetésemelést, a bér- és normarendezést, az erőszakoskodás megszüntetését a termelőszövetkezeti mozgalomban.
Az események „nemzeti demokratikus tömegmozgalomként” történt elismerését elsősorban a felkelőcsoportok harci sikerei, a szovjet csapatok kudarca, a magyar erőszakszervezetek, ezek között a hadsereg alkalmazhatatlansága, a tömegeknek a forradalom követelései melletti határozott kiállása kényszeríttették ki.
A szovjet hadvezetés is elrendelte a tűzszünetet. A szovjet csapatok kivonását a magyar kormány szovjet vezetőkkel történt megállapodásán túl a Különleges Hadtest parancsnoka, Lascsenko altábornagy véleménye szerint „a csapatok tétlensége, passzivitása miatt is” végre kellett hajtani. A szovjet csapatok kivonása október 30-án 18 órakor kezdődött meg, s 31-én a déli órákban fejeződött be. A Különleges Hadtest törzse a Tökölön lévő repülőtérre települt, ahol egy szovjet repülőegység állomásozott. A szovjet csapatok Budapest határától 15-20 km-re összpontosítási körletet foglaltak el, ahol a harci technikát és fegyverzetet karbantartották, a személyi állományt, a lőszert, üzemanyagot és az élelmiszer-készleteket kiegészítették.
Az események átértékelése az erőszakszervezetekben, ezen belül a Magyar Néphadseregben is újabb helyzetet teremtett. A fegyveres erők azon kötelékei, amelyek október 28-áig is a kormányellenes megmozdulásokat és a felkelőket támogatták, magatartásuk helyességét látták igazolva. Az eseményeket passzívan szemlélők többsége a kormánynyilatkozatban elhangzottakat elfogadva aktívan bekapcsolódott a kormány célkitűzéseinek megvalósítását lehetővé tevő feladatok végrehajtásába.
Tudathasadásos állapotot okozott a fordulat azok esetében, akik, elfogadva az „ellenforradalom” értékelést, aktívan részt vettek a felkelők elleni harcokban. Voltak, akik a felelősségre vonástól félve elhagyták beosztásukat, és a szovjet csapatoknál kerestek menedéket, majd később részt vettek a november 4-én bekövetkezett újabb szovjet támadás előkészítésében.
A Nemzetőrség megalakítása
Október 27-e és 30-a között a civil fegyveres erőkkel kapcsolatos elképzeléseknek három jól elhatárolható vonulata különböztethető meg: a rendőrkapitányságok aktív részvételével, irányításával rendőrségi segéderőként a Nemzetőrség megszervezése, illetve a területi pártszervezetek civil fegyveres erejének, a „munkásosztagoknak” a felállítása a hatalom védelmére kész magyar fegyveres bázis létrehozását célozta. A hatalom fő törekvése a fenti kettővel párhuzamosan a felkelő-szabadságharcos csoportok megsemmisítése, lefegyverzése, végső soron a változások kikényszerítésére képes erő felszámolása volt.
A rendőrség és a honvédség szervezetétől független, de azokkal szorosan együttműködő Nemzetőrség megalakításának, illetve a felkelő-szabadságharcos csoportok e szervezeten belüli egyesítésének célja és igénye határozott formában október 30-án, a Forradalmi Védelmi Bizottság (végleges nevén: Forradalmi Karhatalmi Bizottság) megalakításáról tartott értekezleten vetődött fel. Ekkor a Budapesti Főkapitányság épületében a rendőrség, a honvédség és a felkelőcsoportok egy részének képviselői jelenlétében értekezletet tartottak, amelyen a legsürgetőbb feladatként fogalmazódott meg a forradalom fegyveres ereje, a nemzetőrség további szervezésének, illetve a felkelő-szabadságharcos csoportok, a rendőrség és a honvédség karhatalmi, védelmi jellegű tevékenységének koordinálására hivatott új központi vezető szerv megalakításának igénye.
A Nemzetőrség szervezésébe bekapcsolódó Király Béla véleménye szerint a megalakítandó vezető szerv a legitimitását elsősorban a már megszervezett nemzetőralegységektől és az ezektől ekkor még függetlenül létező felkelőcsoportoktól kaphatta meg. Ezzel függött össze Király Béla azon javaslata is, miszerint ebbe a vezető szervbe olyan embereket –„reális képviselőket” – kell választani, akik bírják a nemzetőr- és fegyveres csoportok bizalmát és támogatását, ugyanakkor szükségesnek tartotta, hogy a megalakítással kapcsolatos tervekről egy küldöttség – „szűk körű bizottmány” – Nagy Imrét, a Minisztertanács elnökét és a kormányt tájékoztassa, az ezzel kapcsolatos véleményeket kikérje.
Nagy Imre, elfogadva a küldöttség javaslatát, nyilatkozatában kifejezésre juttatta, hogy az új karhatalom szervezésére alakuló Forradalmi Karhatalmi Bizottság a honvédség, a rendőrség, a munkásság és ifjúság osztagai mellett – az addigi felfogástól eltérően – meghatározó módon épít a felkelő-szabadságharcos csoportokra is. Ezzel az állásfoglalással a Nemzetőrség fő erejévé a felkelő-szabadságharcos csoportok váltak.
Létszámát és szervezettségét tekintve a Nemzetőrség nem kevésbé fontos részét képezték a hatalom elleni harcokban részt nem vevő, de az október 28-ai kormányprogram végrehajtásáért, a közrend megteremtéséért, a forradalom vívmányainak megvédéséért, a munka beindításáért tenni akaró diákok, értelmiségi és fizikai dolgozók is. Szervezeti elkülönülése ellenére a hadsereg és a rendőrség tagjai az irányítás és a működés – például a szervezés, felszerelés, kiképzés, szolgálatellátás, elhelyezés, hadtápellátás – majd minden szintjén felbecsülhetetlen értékű segítséget adtak a Nemzetőrségnek.
Király Béla a Forradalmi Karhatalmi Bizottság vezetőjeként, majd a Nemzetőrségnek a közgyűlés határozatával megválasztott főparancsnokaként, Budapest katonai parancsnokaként, a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány elnökeként vett részt a karhatalom szervezésében és irányításában, a karhatalmi feladatok végrehajtásába bevont szervezetek tevékenységének összehangolásában. Király Béla vezérőrnagy Budapest katonai parancsnokaként a főváros területén lévő minden rendőri és honvédségi erő felett rendelkezett, ezekkel párhuzamosan a Nemzetőrség főparancsnokaként a „civil” fegyveres erők egyszemélyi vezetője is volt. Miután a Forradalmi Karhatalmi Bizottság alárendeltségét Nagy Imre a megbízó okiratban nem szabályozta, így a miniszterelnök ezt a testületet – legfőbb vezetőjével, Király Béla tábornokkal együtt – közvetlen irányítása alá vonta. Király Béla több alkalommal közvetlenül Nagy Imrétől kapott feladatokat, amelyek végrehajtásáról a tábornok közvetlenül a miniszterelnöknek jelentett.
A nemzetőralegységek szolgálati tevékenységük során együttműködtek a honvédséggel, a rendőrséggel és a határőrséggel. Főleg a kisebb településeken általános volt, hogy a körzeti megbízott rendőrrel együtt vagy azt leváltva, beosztásából felfüggesztve közrendvédelmi szolgálatot láttak el. A határ menti településeken alakult nemzetőralegységek közül legalább 15 helyen a határőrökkel közösen vagy a határőrs tevékenységének felfüggesztését követően – a közrendvédelmi feladatok ellátása mellett – önállóan vettek részt a határ őrzésében.
Vidéken – elsősorban a falvakban – a nemzetőralegységek fő feladata a személyi és vagyonbiztonság megteremtése volt, például megakadályozni a feloszlatást kimondó termelőszövetkezetek vagyonának zárszámadást megelőző széthordását, a „szabad rablást”, a személyes bosszúállásokat, az önkényeskedéseket. Ellenőrizték a település gépjárműforgalmát, az anyagszállítást, az ismeretlen személyeket igazoltatták, a nemzetőrséghez nem tartozó fegyvereseket lefegyverezték, a parancsnokságra bekísérték, és ahol elrendelték, ott érvényt szereztek a kijárási tilalomnak is.
A „Forgószél” hadművelet
A haderő mozgása a Szovjetunió területén a szovjet alakulatok Budapestről történt kivonása után is folytatódott. A szovjet kormány október 30-ai nyilatkozata, amely szerint a Szovjetunió új alapokra kívánja helyezni a többi szocialista országhoz fűződő viszonyát, még a győztes forradalom reményeit táplálta. Ma már tudjuk, hogy ezzel egy időben megkezdődtek a katonai előkészületek és az egyeztető tárgyalások az újabb szovjet katonai beavatkozásról. Október 31-én további erők Magyarországra irányításával kezdetét vette a november 4-ei támadás előkészítése.
A Magyarországon lévő, illetve november első napjaiban a határt átlépő összességében 17 hadosztálynyi erőnek a készenlétet november 3-án estig kellett elérni, és a „Vihr” („Forgószél”) hadművelet végrehajtását a „Grom” („Mennydörgés”) jelszó elhangzását követően kellett megkezdeni.
Nagy Imre értesült az újabb szovjet csapatok bevonulásáról. A magyar vezetés ezt követő döntései – segítségkérés az ENSZ-től, a semlegesség bejelentése, a Varsói Szerződés felmondásának kilátásba helyezése, tárgyalási javaslat – az új magyar bábkormány összeállításával és a többi szocialista ország tájékoztatásával, meggyőzésével elfoglalt szovjet vezetést nem bírta jobb belátásra.
A szovjet csapatmozgásokat jelentő vidéki alakulatok a hadműveleti csoportfőnökségtől minden esetben olyan parancsot kaptak, hogy ne álljanak ellen a szovjeteknek, vegyék fel a kapcsolatot az odaérkező szovjet csapatok parancsnokával, és akadályozzanak meg minden összeütközést, „provokációt”.
- november 4-én megindult a mindent elsöprő katonai gépezet. A támadási terv sikere érdekében Szerov, a KGB elnöke – a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalásokat folytató magyar tárgyalóküldöttség tagjait – Erdei Ferencet, Maléter Pál vezérőrnagy, honvédelmi minisztert, Kovács István vezérőrnagyot, a vezérkar főnökét és Szücs Miklós ezredes, hadműveleti csoportfőnököt letartóztatta, illetve a Moszkvában összeállított, Kádár János vezette bábkormány politikai legalizálása érdekében Nagy Imrét és a politikai vezetők jelentős részét – a törvényes kormány lemondásának kikényszerítése céljából – a Josip Broz Titóval történt megállapodás értelmében a menedékjog felkínálásával a jugoszláv követség épületébe csalta.
Moszkvai idő szerint 6, magyar idő szerint hajnali 4 órakor elhangzott a jelszó: „Mennydörgés” – ezzel megkezdődött a „Forgószél” fedőnevű hadművelet. A parancsban meghatározott objektumok elfoglalására kijelölt osztagok és a Különleges Hadtest kötelékébe tartozó hadosztályok főerői 5 órakor különböző irányokból betörtek Budapestre. A 38. összfegyvernemi és a 8. gépesített hadsereg erői megkezdték az ország megszállását.
Ebben a hadműveletben 17 szovjet hadosztály (8 gépesített, 1 harckocsi, 2 lövész, 2 légvédelmi-tüzér, 2 repülő, 2 légi deszant) részei mintegy 60 ezer szovjet katonával vettek részt. Babadzsanjan és Mamszurov tábornokok hadseregei vidéken körülvették a Magyar Néphadsereg legfontosabb helyőrségeit, laktanyáit. Először a repülőtereket, majd ezzel szinte egy időben a laktanyákat támadták meg, foglalták el, de ellenőrzésük alá vonták a Budapestre és az osztrák határhoz vezető útvonalakat is.
A szovjet hadsereg nagy erejű támadását látva a Magyar Néphadsereg alakulatainak többsége meg sem kísérelte az ellenállást. A már november harmadikán körülzárt vidéki laktanyák egy részére a szovjet csapatok figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak, a magát többségében harc nélkül megadó alakulatokat lefegyverezték, szétkergették.
A szovjet csapatok kegyetlenségére jellemző, hogy a záhonyi 19. honi légvédelmi tüzérosztály fegyvertelenül gyülekező katonáira a laktanyát körülzáró szovjet harckocsik tüzet nyitottak, aminek következtében 5 katona meghalt, 8 fő megsebesült. A szovjet katonák akiket elfogtak –összesen 60 főt –, átvitték a Szovjetunióba, ahonnan november 6-án térhettek vissza. A szovjet csapatok a fővárosban elfogott magyar katonákat végeztek ki.
Szovjet források szerint a magyar felkelők szervezett ellenállását november végére mindenütt sikerült megtörni, és végrehajtották a hadsereg lefegyverzését is. Ezt követően a szovjet csapatok országszerte a katonai közigazgatás feladatait – városparancsnokságok keretében folytatott járőrtevékenység, őrszolgálat stb. – látták el. A szovjet állambiztonsági szervek (KGB) azonban folytatták a felkelők és az ellenállók letartóztatását, valamint a lakosságnál lévő fegyverek összegyűjtését.
Mérleg
A szovjet csapatok „segítségnyújtásának”, valójában a Magyarország ellen végrehajtott támadásának szomorú következményeit a következő adatok is érzékeltetik: a harcok következtében Budapest 11 évvel a világháború után ismét romokban hevert, közel 20 ezer fő megsebesült, kb. 200 000 magyar az ország elhagyására kényszerült, több mint két és fél ezer ember – csak Budapesten 1945 fő – meghalt. Ezen belül a Magyar Néphadseregből 285 fő, az BM dolgozóiból és a Belső Karhatalomból 90 fő, a rendőrségtől 41 fő, a Határőrségtől 12 fő, a büntetés-végrehajtási intézetektől 1 fő – összesen 423 személy vesztette életét.
A Magyar Néphadsereg állományából kb. 105 fő a felkelők és nemzetőrök oldalán folytatott harcokban vesztette életét. Összességében megállapítható, hogy az elesett katonák közel 40%-a a szovjetek és a támadó magyar erők elleni harcban halt meg. A szovjet csapatok – november 4-e után – több magyar katonát elfogtak és kivégeztek. A kivégzett és a kormányerők között a szervezetlenség következtében kialakult tűzharcban meghalt katonák száma 66 fő, a teljes veszteség kb. 23%-a volt.
A Belügyminisztérium alárendeltségébe tartozó állományból erőszakos cselekmények következtében 155 fő vesztette életét. A 155 főből a harcok során elesett 107, egyéni terrorcselekmény áldozata lett 16, terrorcselekmények miatt öngyilkos lett 6, belövések és baleset következtében életét vesztette 26 személy. Az áldozatok közül államvédelmi állományú 94, rendőr állományú 44 volt. A BM állományából megsebesült 240 főből 143 államvédelmi, 73 rendőri, 14 fő egyéb állományú volt. A Határőrség állományából október és november hónapokban egyes források szerint 12, más források szerint 15 fő vesztette életét. Ebből a kategóriából felkelőkkel folytatott harc következtében 2-4 fő halt meg, 14-en pedig a pártközpontnál „véletlenül” kialakult tűzharcban sebesültek meg.
A szovjet honvédelmi minisztérium veszteséglistája szerint a hadműveletben részt vett 7349 tiszt, 51 472 tiszthelyettes és sorkatona. A szovjet csapatok vesztesége 2260 fő, ebből 669 személy – 85 tiszt, 584 tiszthelyettes és honvéd – meghalt, 51 fő, köztük 2 tiszt eltűnt és 1986 fő megsebesült.
A katonai bíróságok 1956 novemberétől 1963. december 31-éig a hadsereg tagjai közül „népköztársaság” elleni bűntettek elkövetésének indokával 570 főt ítéltek el. A forradalomban való részvételért 540 embert ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre, és a jogerőssé vált halálos ítéletet 30 főn hajtották végre.