1941. június 6-án született. A forradalom előtt ipari tanuló, majd a Corvin közben harcolt. A forradalom után megúszta a számonkérést, tímárként, majd tehergépkocsi-sofőrként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, rokkantnyugdíjas.

Lövéseket hallottam a Múzeum körút felől. A Verseny Áruház mögött lévő ház kapualjába tudtam bemenekülni. Onnan láttam, a fehér köpenyesek a Múzeum körút irányába tartanak egy teherautón. Úgy kilőtték a ruszkik szegény srácot, hogy bukfencezett ki a teherautóból. Orvos volt-e, vagy nem, azt nem tudom, de fehér köpeny volt rajta, nagy vöröskereszt a tehergépkocsi oldalán. A teherautónak meg kellett állnia, kigördültek az orosz harckocsik a Múzeum körútról, és végiggördültek a Rákóczi úton. Harckocsik! Ilyenkor a sánta is úgy tudott futni, hogy az nem igaz! Pillanatok alatt kiürült a Rákóczi út. Őrült nagy lövöldözés kezdődött. Én meg egyszerűen nem tudtam, mi ez. Forradalom? Ez a szó eszembe sem jutott. Ahogy vége lett a lövöldözésnek, a Verseny Áruház mellett egy ZIL teherautó állt. Az első kerekeivel fent volt a járdán. Egy orosz katona feküdt mellette. A földön egy karabély. Odamentem. Nem tudom, hogy kié lehetett a karabély, mert nem orosz volt, hanem magyar. Fölkaptam, és megnéztem, hogy van-e benne golyó. Ahogy fölhúztam, mindjárt kipattant egy golyó belőle. A katona, aki a járdán feküdt, sebesült volt, halálsápadtan nézett rám. Félig nyitva volt a szeme. Látta a kezemben a karabélyt. Rám nézett, és fölemelte a kezét, de csak az egyik kezét tudta fölemelni. Nem lőttem rá, mert sebesültekre nem lövünk. Mi lett az orosz katonával, nem tudom. A karabély nálam maradt. (…)

A forradalmat leverték, és megalakultak a karhatalmista* csoportok. A harmadik szomszédunkban lakott egy osztálytársam. Egyszer megláttam az apját karhatalmista egyenruhában. Megkérdeztem a sráctól: – Te, mi van, Kádár-pribék lett az apád? – A családom nagyon aggódott értem, mert a környéken mindenki tudta, hogy részt vettem a forradalomban, de nem történt semmi. A hetvenes években a Füredi úti lakótelepen sétált az osztálytársam apja, bottal. Köszöntök neki: – Csókolom, Garamvölgyi bácsi! – Már kezdett szürkülni. – Szerbusz – mondja. – Te vagy Iván, ugye? Tudod, fiam, amikor megmondtad Lacinak, hogy Kádár-pribék lett az apja, akkor én húztam ki a nevedet a letartóztatási listáról! A névsorból én húztalak ki, én voltam a parancsnok. A nagymamád alsóneműt varrt – S hogy miért mentett meg? A nagymamám alsóneműt varrt. Az ’50-es években rengeteg inget vart Garamvölgyi bácsinak, aki akkoriban a Tanácsnál dolgozott, és sok fehér ingre volt neki szüksége. Talán ennek köszönhetem, hogy megúsztam az egészet, és most itt ülök.