1925. március 25-én Napkoron született. A forradalom előtt politikai rab volt, vájárként dolgozott. A forradalom alatt a Tatabánya környéki bányászokkal érkezett Budapestre, ahol részt vett a fegyveres harcokban. A forradalom leverése után külföldre menekült, az Egyesült Államokban magyar étterme volt. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

Megindult a suttogás 25-én reggel, hogy néma tüntetés lesz Tatabányán* az aknásziskola előtt. Én is ott voltam. A barátommal, Repke Sanyival, a tömeg előtt mentünk. Közben megjött Budapestről egy személyautó, amiből egyetemisták szálltak ki, akik szavalatokat tartottak, és buzdító beszédeket mondtak. Egyszer csak arra jött egy platós teherautó. Egy civil vezette a kocsit, mellette egy hadnagy ült. A kocsin mordályok voltak, velük akarták felfegyverezni a Tatabánya környéki, rendszerhez hű bányászokat. A fegyverek szétszóródtak az emberek között, a hadnagy meg elmenekült. Valaki kitalálta, hogy menjünk a Városparancsnokságra. A Városparancsnokság egy kis parasztház volt. – Jöjjön ki a városparancsnok! – kiabáltuk. Nem jött ki. – Dobálják ki a fegyvereket! – nem dobta ki. Két srác és én beugrottunk a kertbe, ahol csak egy százados és egy főhadnagy lapult. Na, most hova menjünk? Menjünk el a rendőrségre! Valaki azt mondta, hogy a fogda tele van szabadságharcosokkal. Elmentünk oda is, a rendőrök nem ellenkeztek, azt mondták: – Jöjjön be egy bizottság, és nézze meg, hogy az épületben csak színésznők vannak! – Így is volt. Onnan is elhoztunk azért egy pár fegyvert. Valaki azt mondta erre, hogy rosszul csináljuk, mert a Főosztályra kell mennni. Minden nagyobb városban volt egy úgynevezett Főosztály, ott voltak az ávósok. Lehetett nagy géppisztolyokat, aknavetőt, páncéltörőt is szerezni. Elmentünk. Az emberek fellármázták az épületet, ha nem enged be bennünket a tiszt! – mondták. – Engedjen be, főlem! – és kinyitotta az ajtót. Egyetlen tiszt sem volt az épületben. – Hol a fegyverraktár kulcsa? – kérdeztük. Azt mondták: – Nem tudjuk, nem ránk bízták. – Azért előkerült a kulcs. Annyi fegyver volt, hogy mindenkinek jutott. Elfoglaltuk az épületet, gondoltuk, most pediglen megyünk a tanácselnökhöz. Voltunk nála is, mindent megígért, próbálta lecsillapítani a népet. Erre valaki azt mondta, hogy irány a laktanya. Mert mi teherautókat kértünk a tanácselnöktől, mondván, megyünk fel Pestre, Pest felmentésére. Ő meg azt válaszolta, hogy teherautókat nem tud adni. Ott állt egy sárga Pobeda*, benne a sofőrrel. Kérdem: – Kié a kocsi? – A tanácselnöké. – Mondom neki: – Volt! – Beültünk a kocsiba páran, és indultunk a laktanyához. Tisztek ott se voltak, a garázskulcsot és a lőszerraktár kulcsát viszont megkaptuk. Teherautót nem találtunk. – Menjünk az Ikaruszhoz! – A városi buszközlekedésnek ugyanis ott volt a garázsa. Így aztán lett tizenhat Ikaruszunk* és négy teherautónk. Elindulhattunk Budapest felé.