1937-ben Ózdon született. A forradalom előtt gépírónő volt. A Széna téri felkelőcsoport mellett ápolónőként tevékenykedett, életeket mentett mindkét oldalon. 1957 februárjában letartóztatták, és első, valamint másodfokon is egy év hat hónap börtönre ítélték. 1958-ban szabadult. Később munkásként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

Budapestre gyalog jöttünk be Pilisszentivánról. Kikötöttünk a Széna téren. Én lelkesen hordtam a fiúknak a teát. Egészségügyi tanfolyamot végeztem, értettem hozzá, hogyan kell kötözni a sebesülteket. Ezt csináltam. Később átmentem a Maros utcába egy laktanyába. Teát főztem, sebesülteket kötöztem. Rendes orvos mellett dolgoztam. A sebesülteket a János kórházba vittük. Fehér köpenyem és vöröskeresztes jelvényem volt. Néztük az ablakból a lövöldözést, volt, amikor golyózápor közepette mentem ki a sebesültért. Nyolcan-tízen lehettünk. Szaladoztam a többi kislány között én is. Azt hittem, hogy Maléter* tárgyalt a parancsnokunkkal, Szabó bácsival, amikor velem küldték be a kávét. Utólag derült ki, hogy nem is Maléter volt, hanem valaki más. (…)

A tárgyaláson tizennyolc voltam. Én a legutolsó rendű vádlott voltam, első- és másodfokon is másfél évet kaptam. Az egészet leültem, egy nap engedményt nem kaptam. 1958. július 30-án szabadultam. Egy fiatal nagyon sok mindent elfelejt. Ma nem emlékszem egy bácsira, ki a többiek szenvednek, akkor szenvedjek én is! Nem voltam lelkileg összetörve, csak amikor azt a fiút halálra ítélték. Ki is végezték őket. Egyetlen egy emlékem volt a fiúktól, a tárgyalásig egy fehér zsebkendőt húztam ki a zsebemből, ami egy sebtől, egy égéstől nem tudom volna úgy megégett. Hozzám szedett a sínre szorított karomról. Könyvet mechekbe. Elővettem, kimostam, bevasaltam, megnézegettem és visszaraktam. Aztán szőrén szálán eltűnt. Festettünk a lakásban, pakolás közben veszett el. Valakinek meg akartam mutatni, és nem találtam. (…)

Állandóan menni kellett a rendőrségre jelentkezni. Elhelyezkedtem valahová, jól dolgoztam vagy se, egy hét múlva az utcán találtam magamat. Pedig nemigen dicsekedtem az ’56-os részvételemmel, de azért mindig kiderült. Amikor a Kőbányai Sörgyárhoz mentem, megnézte a főkönyvelő a munkakönyvemet*, és azt kérdezte: Maga miért nem tud egy munkahelyen megállapodni? Maga ilyen megbízhatatlan munkaerő, és most én fölvegyem ide magát? Nem szólhattam neki semmit. Az volt a szerencsém, hogy voltak jó barátaim, ők segítettek elhelyezkedni a Gázkészülékgyárban. Itt dolgoztam aztán segédmunkásként.