1914. június 18-án Békéscsabán született. A forradalom előtt esztergályos, alatta Budapesten a kistarcsai nemzetőrség tagja. A forradalom leverése után megúszta a számonkérést. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

Cinkotán dolgoztam* egy autóalkatrész-gyárban. Amikor kitört a forradalom, Szilasligeten laktam. 23-án otthon voltam. Hallom a rádióban, hogy mi történt, hogy Kistarcsán* nemzetőrség* alakult. Én is jelentkeztem. Egy százados volt a parancsnoka az összeverődött társaságnak. 24-től kezdve november 4-én reggelig ott voltunk. Felfegyvereztek minket, kaptunk géppisztolyt, oldalfegyvert. A rendőrök velünk voltak, és ha ávós hadifoglyokat tettünk, a rendőrök fogdába zártuk be őket. Tudtam, hogy ezek is magyar anyák gyerekei. Kovács százados katona volt, és szigorúan tiltotta nekünk, hogy fegyvertelen emberekre lövöldözzünk. Őrjáratra mentünk ki éjszaka is rajonként, megnéztük, nincs-e baj, betörés, rablás, valami. Negyven civil emberből állt a Nemzetőrség ott, zömmel a környéken lakókból, kistarcsai munkatársaimból. Akiben volt egy kis hazafias érzés, és nem szerette a bolsevizmust, az odacsapódott hozzánk. Járőröztünk. Ki volt adva, hogy az élharcosokat, a párttitkárokat tartóztassuk le. A kistarcsai szövőgyár párttitkárának a lakására is kimentünk. Le akartuk fogni. Nem volt otthon. Amikor megtudta, 28-a körül, hogy milyen rendes elbánásban van része a mi hadifoglyainknak, önként jelentkezett. Egy ávós századosnak a felesége volt a szakácsnő. Most is megverek, rendes emberek, merem állítani. Mind emlékszik Kovács századosra, és arra is, hogy rendesen bántunk velük. November 4-én hajnali fél egykor, amikor megindult az első tompított fényű harckocsi, azt mondtam a tüzérszázadosnak, hogy kezdje meg ezzel a két nagy tüzérügyi löveggel a tüzelést. Negyvenen vagyunk, fönt a toronyban van a haverom géppuskával, és az oroszok gyanútlanok. Frontharcos katona voltam, tudtam, hogy a géppuska borzasztó kárt tud csinálni, pláne éjszaka. A tüzérszázados azt mondta: – Nézze, uram, ha én elkezdem ezeket lőni, igaz, hogy rettenetes pusztítást tudok okozni közöttük. De akkor a kistarcsai vasútállomás és a környező házak is eltűnnek a föld színéről! – Így ott feküdtünk a sínek mellett, a töltésen, és néztük, hogyan jönnek be Cinkotára, és mennek tovább az alvó Pest* felé két élen keresztül megállás nélkül a szovjet harckocsik. Amikor befejeződött a felvonulás, ezt mondtam, menjünk haza. Elástunk valamit a posta kertjében a kertészek mellé a két láda kézigránátunkat. Amikor beföldeltük, odafordultam a többiekhez: – Gyerekek, vége van, menjünk haza! Bevégeztetett.