1934. december 28-án Derecskén született. A forradalom alatt az esztergomi tüzérezredben lövegparancsnok, a délpesti Juta-dombnál tűzharcba keveredtek a szovjet hadsereggel. Ezért 1957 novemberében letartóztatták, első fokon halálra ítélték, majd másodfokon is jóváhagyták a halálos ítéletet. Százötven napig ült a halálos zárkában. Végül az Elnöki Tanács kegyelemből ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. 1970-ben szabadult, utána bányászasztalosként dolgozott. Jelenleg Pécsett él, nyugdíjas.
1954 november 1-jén vonultam be Esztergomban* a 6723 légvédelmi tüzérosztályhoz. Lövegraj parancsnok lettem a 37 milliméteres könnyű légvédelmi gépágyúnál. A löveget hatan kezeltük. Az egyes kezelő jobbra fordítja a löveget, és célra tart, a kettes kezelő felfelé és lefelé fordítja a löveget, és célra tart, a hármas kezelő az iránytömböt állítja, mindig a célnak megfelelően, a négyes kezeli a tűzt, az ötös kezelő a lőszert adagolja, a hatos kezelő a lőszerszekrényből szedi ki a lőszert. A lövegek, amiket használtunk, a második világháborúból visszamaradt szovjet mintájú lövegek voltak. Diósjenőn és Nagyorosziban voltunk éleslövészeten. Kiváló volt a lőerőnk. Repülőre és harckocsira is lőttünk. A harckocsinak a lánctalapára kellett célozni, azt le tudta szakítani a lövedék, a páncélt nem ütötte át. Szigorú, fegyelmezett volt a katonaéletünk. Parancsnokunk Szabó Pál őrnagy volt, közvetlen parancsnokom Hernádi Gyula hadnagy, ütegparancsnokom Kicska János főhadnagy volt. Hat löveg tartozott egy üteghez. 1956 november 1-jén szereltünk volna le. Október 23-án már bent volt a civil ruhánk a laktanyában. Éjjel a hadosztály híradófőnökétől, hogy négy percen belül az egész ezredet sorakoztassam le a rádióterére. Bementem a körletekbe, és elkiabáltam magam: – Riadó! – Teljes menetfelszereléssel mindenki levonult a gyakorlótérre, a lövegeket felcsatolták a vontatókra. Vezénylést kaptunk, hogy vonuljunk Budapestre, mert forradalom van. (…)
Minket november 2-án reggel vittek a Juta-dombra*. 4-éig nem történt semmi. A jéggyár és a jutagyár közt volt egy homokbánya, itt foglaltunk tüzelőállást. Négy könnyű és két közepes löveg volt, a két közepes szembe nézte a Határ utat, mi a tüzelési sávunkkal pedig oldalról támogattuk őket. Volt ott egy csomó polgári személy egészségügyi szolgálatosokkal. Amikor 4-én reggel jöttek az oroszok, a civilek kezdték a tüzelést, mi már csak akkor lőttünk, amikor az oroszok ránk is tüzeltek. Jöttek harckocsival, katyusával, ZIL-ekkel. A lövegénél voltam, amikor megjelent a szovjet oszlop. Elkezdtek felénk is tüzelni. A parancsnok tüzet rendelt el. Továbbítottam a lövegemnek a tűzparancsot. A mieink egy harckocsit és egy katyusát* kilőttek, az oszlop nem ment tovább. Megfordultak, és elmentek. Körülbelül öt perc volt az egész. (…)
Kitűztük a menyasszonyommal a lakodalmát 1957. november 18-ra. Este, a lakodalomba jöttek értem, mondták, elvisznek Budapestre kihallgatni. Ki is hallgattak. Tizenhárom évig.