1934. október 29-én Makón született. A forradalom alatt a Déryné Színház munkástanácsának elnökhelyettese, különböző helyszíneken részt vett a fegyveres harcokban, november 4-e után az illegális lapterjesztésben. Ezért 1957 márciusában letartóztatták, 1958-ban a Szirmai–Angyal perben első fokon öt évre, másodfokon négy év börtönbüntetésre ítélték. 1961-ben szabadult. Később színházi világosítóként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

– Jó lenne egy fegyver – mondja a sofőr. Azt kérdem: – Minek? – Azt mondja: – Mindent lőnek, mi hagyjuk magunkat? – Mondom: – Igazad van. Menjünk el, én tudok fegyvert! – Hol? – A Lámpagyárban, a Soroksári úton. – Honnan tudod? – Hogyne tudnám, katonaként ott adtam szolgálatot! – Elmentünk a Lámpagyárba. A gyár kapujában a fegyveres őrök nem akartak beengedni. Betörtük a kocsival a kaput. – Miért jöttek? – Mondtuk, hogy miért. – Ilyen nincs. – Mi az, hogy nincs?! A nép nevében lefoglaljuk az egészet! – Felpakoltunk karabéllyal, géppisztollyal, de nagyon kevés géppisztoly volt. (…)

Éjszaka hordtuk a röpcédulákat, ki a munkáskerületekbe. Csepelen például az egyik munkás alul berakta a röpcédulákat a gyárkéménybe, a huzat meg kivitte őket. Fél Csepel tele lett röpcédulákkal! Így adtunk híradást a néma tüntetésről is, amikor november 23-án délután kettőtől három óráig Budapest belső kerületeiben az utcán senki sem tartózkodott. Aki közlekedett valamilyen oknál fogva, még az is bement a kapu alá, arra az egy óra hosszára. Csak egyetlen gépkocsi cirkált az utcákon, a szovjet városparancsnoké. Nem hitte el, hogy a magyar nép tényleg annyira fegyelmezett, hogy az általunk készített és terjesztett röpcédulák szavainak hitt el. Később viccből az öcsém a konyhában, Kispesten, egy kétszázszöget bevert a falba, hogy a házkutatási parancsokat arra tűzze rá. Egyszer megyek haza, anyám azzal fogad: – Egy barátod keresett, csak nem jegyeztem meg, hogy te neki, vagy ő neked tartozik százötven forinttal. – Erre leültem, és a következőt írtam: – Kedves ismeretlen! Tudomásom szerint senkinek nem tartozom százötven forinttal, de nekem se tartozik senki sem. Ha ön nyomozó, akkor a sógorom eligazítja, hogy hol vagyok! – Ugyanis elég volt! Az Eörsi Pistáék be akarták indítani Újra Élünk címmel egy illegális lapot. Ebben már nem akartam részt venni. Akiket szemeltek, és akikben megbíztam, az mind merő le voltak tartóztatva. Március 16-án este lefekszünk. Éjjel egy órakor dörömbölnek az ablakon, az ajtón. Nem én mentem ki, hanem Vera. Kérdezi: – Ki az? – Karhatalom! – Berohan a szobába egy ember. Hatalmas négy ember! Három pufajkában, egy civilben. Aztán beszélget a fali csehi, és mosolyogva megkérdezi: – Hol a pisztolyod? – Mondtam, hogy azt már régen leadtam. Elvittek a Petőfi Politikai Tiszti Akadémiának a fogdájába. Belöktek két fogoly közé. Azok már úgy össze voltak verve, hogy csak hason tudtak feküdni.