1926. szeptember 5-én Kaposváron született. A forradalom előtt mérnökként dolgozott, majd Budapesten a Széna téri fegyveres csoport tagja. Ezért 1957-ben letartóztatták, a bíróság első és másodfokon egyaránt halálra ítélte. Mintegy százharminc napot töltött a halálos zárkában. Az Elnöki Tanács egyéni kegyelemből az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatta. 1963-ban szabadult. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

A börtönparancsnok megkérdezte: – Mondja, Fónay, ért-e a vízvezetékekhez? – Mondom: – Igen, meg tudom csinálni, csak meg kell néznem a gépeket. – Megnéztem a gépeket, és akkor már tudtam, hogy ki lehet menni a vízvezeték csövön a börtönből. Hiszen valahova bele kell folynia az abban lévő víznek! Csak végig kell a csövön mászni hason csúszva. Kimentek a társaim, de csak az egyik jött a megbeszélés szerint vissza. Az azt mondta, hogy a Rákosrendező* pályaudvarról jött vissza. Fölnyomtak egy akna-fedlapot, és ott voltak a vagonok közt. – Atya Úr Isten, hát az egész börtön megszökik! – mondtam fel­lelkesedve. – Gyerekek, ez óriási, hú de jó! – Na és hol van a másik két srác? Mindjárt jönnek. – Délután három óra, még mindig nem jöttek. Mondom a Szin­mai Pistának: – Kérlek, menjél gyorsan le a csőbe, és kiabálj, mert a cső az viszi a hangot, kiabálj, hogy jöjjenek vissza! – Négy órakor kellett bemennünk a munkahelyről a cellába, és ha nem jönnek vissza addig, akkor vége. Hát nem jöttek vissza. Kimentek reggel, elkezdtek szórakozni. Egyszer csak megszólalt a sziréna, mozgósították az összes csendőrt, bezártak bennünket, riadó. Fölmentem az emeleti ágyra, két ágy volt egymás fölött, az ablakon néztem ki. Pár perc múlva jöttek a tűzoltók, rendőrök, őrmesterek, és engem már vittek is. Elképzelni sem tudom, honnan tudták, hogy engem kell elvinni. Be a Gyorskocsi utcába* a Gyűjtőből*! Végigrohanok a folyosókon, az emeleteken, a folyosón, és egyszer csak bent vagyok a főnököknél, a Hadnagy Jánosnál. Beléptünk, nézem, te jó Isten. Az előszobájában egy volt kolléganőm a titkárnő. Tátott szájjal néztünk egymásra. Mentem be a főnökhöz. – Ülj le! – mondta. Levette a zakóját, tűrte föl az ingujját. Éreztem, hogy ez agyonüt, ez biztosan agyon fog ütni. Fölütötte a másikat, én meg közben ránéztem a könyvespolcra, nézem: hát ott a Pattantyús-sorozat! Fekete könyvek arany betűkkel, rajtuk, hogy Pattantyús Ábrahám Géza. Az egyik a Hőtan, a másik a Dinamika, satöbbi. Hét vagy nyolc kötet egymás mellett. Mondtam neki: – Én most már nem félek magától. Azt kérdi: – Mi az hogy most már nem félsz tőlem? Te ilyen-olyan. – Nézek rá, és mondom: – Uram, akinek Pattantyús-sorozata van, attól én miért féljek? – Leült velem szembe, és elkezdtünk beszélgetni. Kérdi: – Ki tudott róla? – Miről? – A szökésről. – Mondom: – Én nem. – Nem azt kérdeztem, hogy te tudtál-e róla. Ki tudott róla? Ki tudott róla? Ide figyelj! Ne hazudozz nekem, mert becsület szavamat adom, hogy föl leszel akasztva! Ha becsületesen bemondasz mindent… – Jött a jólismert hülye duma! De megúsztam. Még csak egy pofont sem kaptam.