1936. január 1-én Esztergomban született. A forradalom előtt katonazenekari zenész. A forradalom alatt a Corvin közben részt vesz a fegyveres harcban. November 11-én egy szovjet járőr elfogja, megkísérlik kivégzését. 1957-ben távozott Németországba. Jelenleg Hamburgban él, rokkantnyugdíjas.

Egy meseszép kislánnyal randevúztam valahol a Körúton október huszonharmadika késő délutánján. Séta közben a Kilián laktanyával szemben lévő házakon egy kis, kokárdával díszített, sokszorosított plakátra lettem figyelmes. Végigolvastam, és rögtön az 1848-as márciusi forradalom* jutott az eszembe. Azt mondtam a kislánynak: – Anikóm, ha kitör a forradalom, akkor nekem is ott a helyem. – Aztán elbúcsúztunk. Én a keresztanyámhoz mentem. Ő már kora reggel azzal ébresztett: – Pesten kitört a forradalom! (…)

Pesterzsébetről be akartam menni a városba egy ismerősömhöz, hogy megbeszéljük, hogyan meneküljünk ki Ausztriába. A Ludovika épülete mellett mentem el, s befordultam az Üllői útról egy utcába, amely pontosan a botanikus kert mellett vezetett. Hirtelen négy vagy öt ember rohant felém. Orosz járőrök. Rám tartották a géppisztolyokat, és kikapták az iratokat a zsebemből, a nemzetőr igazolványom leesett a földre, a piros-fehér-zöld csík csak úgy virított rajta. Tudtam, hogy a sorsom meg van pecsételve. Így is lett: átkutattak, és megtalálták a pisztolyomat is. Sírtam. Borzasztó gyáva voltam. Imádtam az életet. És az is bántott, hogy a holttestemet sosem találják meg, de ha megtalálják, akkor sem fogják tudni, hogy kié, hiszen az igazolványomat mind elvették. Egy megvilágított területen álltam, valami lámpa fénykörében. Semmi nem történt. Megpróbáltam hátrafordulni, erre kaptam egy akkora pofont, hogy azt hittem, a fejem leesik a vállamról. Összesestem. Nemsokára magamhoz tértem. Föl akartam támaszkodni. A pasas látta, hogy kelnék fel, erre odalépett a fegyverrel. Fölnéztem, és láttam, hogy ez a disznó lőni fog. A karomat magam elé tartottam védekezésül. Ebben a pillanatban egy borzasztó nagy robbanás hallatszott. Amikor fölfedelem, meg voltam győződve, hogy halott vagyok. – Te Jóisten, ha én halott vagyok, akkor miért fázok, egy halott nem szokott fázni! – ez volt a következő gondolatom. A megvilágított terület szélét akartam elérni. Úgy kúsztam, mintha egy lőtt testet vonszolnék. Amikor az árnyékos területet elértem, összeestem. Megpróbáltam föltápászkodni. Sikerült. Átrohantam az utca túloldalán nemrég nyílt klinika kapujához, megmarkoltam a kilincset. Zárva. Elkezdtem kétségbeesetten dörömbölni. Erre kijött egy orvos fehér köpenyben. Milyen rettenő állapotban lehettem, azt az orvos megböbbent arcán tudtam lemérni.