1938. május 5-én Budapesten született. A forradalom előtt nővér volt a női klinikán. A forradalom alatt a VIII. kerületi Víg utcai fegyveres csoport tagja volt. 1957-ben tartóztatták le, első fokon halálra, másodfokon életfogytiglani börtönre ítélték. 1970-ben szabadult, varrónőként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

Tizennyolc évesen már férjnél voltam 56-ban. Október 25-én feljött a férjem Taszárról*, ahol katonatiszt volt, és bejött értem a munkahelyemre. Elkért a főnővértől. Együtt mentünk a VIII. kerületi Rendőrkapitányságra, amit akkor már elfoglaltak a forradalmárok. Újvári Józsi, a férjem egyik régebbi katonatársa volt a parancsnok. Ott ragadtunk. Főztem a fiúkra. Nem tudom megmondani, hányan voltunk, mert volt, aki meghalt, volt, aki lemorzsolódott, újak jöttek. Többnyire benn voltam az épületben, de néha kimentem én is a fiúkkal. Fegyverem nekem is volt, és tudtam is vele bánni, mert iskoláskorunkban bennünket megtanítottak rá. Utcai harcokban is részt vettem, benne voltam a sűrűjében. Nemzetőrök voltunk. Egyszer mentünk az utcán, és az egyik lakásból ránk lőttek. Ekkor megsebesültem. Halvány gőzünk nem volt arról, mikor és honnan fényképeznek le bennünket, de lefényképeztek, mert aztán a legtöbbünket így kapták el, felismertek a fotóról. Hiszen a nevünket nem tudták. Egyik nap bejött a kapitányságra néhány ember, kérték, segítsünk rajtuk. Van egy közért, ahol szeretnének élelmet vásárolni, mert már nincs mit enniük, és az üzlet vezetője nem nyitja ki az üzletet. Azért kellett kimennünk, hogy megmondjuk neki, nyissa ki a boltot, különben kinyitják ők, akár akarja, akár nem! Erre azt mondja a közértes – mikor odamentünk ki –, itt rohad meg magának az ennivaló, hát nyissa ki az üzletet, és adjon élelmiszert a népnek, mert nincs mit enniük! – Erre azt mondja, nem nyitja ki, mert hogy számol el majd a népnek! Én azt válaszolom: – Hát a nép itt van maga előtt! – Nem akarta erre sem kinyitni. – Nézze, ha kinyitja a boltot – mondom neki –, akkor csinálunk egy listát, és én aláírom, hogy fegyveresen kényszerítettem magát arra, hogy nyissa ki az üzletet. – Amikor a hasához tartottam a géppisztolyt, akkor azért odaadta a kulcsot, így nem kellett szétlőnöm a zárat. Aztán közölte, hogy ő nem fogad el pénzt. Hát, ha nem fogad el, akkor nem fogad el. El is tűnt nyomban. Csak a tárgyalásunkon jelent meg mint a „fegyveresen elkövetett rablás és gyilkossági kísérlet” vádpont tanúja. Esküszöm, én onnan még tíz deka vajat sem vittem el a magam számára. A közértesnek a haja szála sem görbült meg! Így is halálra ítéltek. (…)

Egyszer egy százados hamis vallomásra akart rávenni, de nem sikerült neki. Kinevettem. Másnap a börtönben az egyik lépcsőfordulóban úgy arcon vágott gumibottal a verőlegény, hogy eltört az állkapcsom, és kiszakadt hat fogam, hogy ne nevethessek többé.