1934. október 16-án Kiskundorozsmán született. A forradalom alatt az esztergomi tüzérezred sorkatonájaként részt vett a budapesti Juta-dombnál a szovjetek egyik alakulatával vívott tűzharcban. Ezért 1957 novemberében letartóztatták, a bíróság első fokon tizenöt évre, másodfokon hét év börtönbüntetésre ítélte. 1962-ben szabadult. Jelenleg Jánoshidán él, nyugdíjas.
Már civilben voltunk 1956. október 23-án. Aznap szereltünk volna le, csak nem engedtek, még lehajtottak bennünket az étkezdébe, Gerő beszédét kellett meghallgatni. Szökdöstünk is el, meg minden nyavalya. Bár a fegyverünk már le volt zsírozva, éjfélkor riadóztattak bennünket. Osztották a fegyvert. Mondták, hogy menni kell Pestre, mert forradalom van. Nehéz lenne megmondani, hogy mit szóltunk. Csak szerettünk volna hazamenni. Jól van, ha menni kell, mit tudott az ember csinálni. Fölöltöttük újból a mundért, és föl a gépkocsira. Piliscsabáig mentünk, ott adtak lőszert. Csak öt darab lőszert adtak a géppisztolyba. Az nagyon minimális mennyiség volt. Akkor fölmentünk a Budai Nagy Antal laktanyába. Hajnali négy óra felé értünk föl. Beosztottak bennünket harckocsikba. Onnan mentünk be páncélosokkal a Belügyminisztériumhoz. Nagy tömeg volt már mindenütt. Kiabáltak, hogy ne lőjetek ránk, ti is magyarok vagytok! Akkor már mondták, hogy az ávó halomra lövi az embereket. Parancsba volt adva, hogy ha szovjet harckocsival találkozunk, akkor a harckocsicső szögét le kell fordítani, s el kell hajtani öt fokkal, és jobbra el kell fordítani. Ez tiszteletadás volt, elmegyünk egymás mellett, és nem bántjuk egymást. Mi a harckocsi tetején voltunk, nem bent a harckocsiban. Amikor fölértünk a Margit-hídra, akkor jött velünk szemben egy szovjet harckocsi, és tüzet nyitott ránk a fedélzeti géppuskával. Az egyik srác, Kóczán Jancsi meg is halt. A másik gyerek, Ásott Miklós, a csípőjénél kapott egyet, de az olyan lövedék volt, hogy még mindig nem gyógyult be neki a seb. Akkor kitört a pánik. Keresztbe fordult a mi harckocsink. Akkor az oroszok is megálltak. A tömeg viselkedését nem lehet elmondani. Féltek tőlünk, mert a katonai egyenruhánk olyan volt az oroszoknak meg nekünk is, egy volt a jelzés is a magyar harckocsin és a szovjet harckocsin. Asszonyok voltak ott hálóingben, lőszert dobáltak oda föl nekünk. – Lőjetek az oroszokat meg az ávósokat, mert halomra lövik az embereket! – Mi megfordultunk, és visszamentünk a laktanyába. Azután újból be kellett menni a Belügyminisztériumhoz. Akkor gyalog voltunk, ott kaptunk egy golyószórót. A feladatunk az volt, hogy akadályozzuk meg, hogy a tömeg behatoljon a Belügyminisztériumba. Kiküldtek bennünket a Margit-hídra, a tömeget föloszlatni. Ott aztán elkapkodták az ember nyakát, a csillagot leszakították a sapkánkról, kokárdát tűztek a helyébe. Örültem, hogy nem bántottak. Tudatában voltak annak, hogy katonák vagyunk, parancsra cselekszünk. Követséget küldtek be a Belügyminisztériumba. Követelték, hogy adjanak ki valakit. Aztán láttuk, hogy az épületből mennek ki civilek. Elmentek, a tömeg is elment. Sötétedni kezdett.