1933. szeptember 23-án Varsóban született. A forradalom előtt magyar szakos bölcsész Lengyelországban. A forradalom alatt Budapesten tartózkodott, önkéntes szolgálatot teljesített az Eötvös Loránd Tudományegyetem Nemzetőrségében. Később külügyi területen dolgozott. Jelenleg Varsóban él, nyugdíjas.

A magyar vőlegényem szüleinek a meghívására augusztusban jöttem Magyarországra, Pilisszántón laktam. Szeptember végén, amikor az egyetemi csoportom megérkezett Lengyelországból, csatlakoztam a csoporttársaimhoz. Terv szerint három hetet töltöttünk volna Magyarországon. Budapestre az utolsó hét végén jöttünk néhány napra. A szegedi egyetem vendégházában szállásoltak el bennünket, a Szabadság-hegyen. A hazautazásunk október 24-re volt tervezve. Amikor megkérdeztek minket a pesti egyetemen a magyar diákok, hogy megyünk-e 23-án mi is velük együtt tüntetni, akkor azt válaszoltuk nekik, hogy természetesen megyünk. 24-én sikerült a varsói rádiót fogni, és hallottuk, hogy ott is nyugtalanság van. Idegeskedtünk emiatt, hogy otthon mi lehet a családtagjainkkal, azon az arányon messzinek tűnt Varsó azzal szemben, ami itt, Budapesten történt. Az a magyar ember, akivel egymás mellett álltunk a Kossuth téren, lehet, hogy már nem is él. És mi lesz ezzel a szép várossal? Október 26-án négyünknek sikerült bejutnunk a városba. Nyugalom volt azokban az órákban. Találtunk véradásra hívó röplapokat az utcán. – Vért kell nekünk is adni! – mondtuk a barátnőmmel, és el is mentünk egy budai kórházba. Két nap múlva megint visszamentünk a Szabolcs utcai kórházba. Nagyon sokan voltak, sorba kellett állni, ott találkoztunk egyetemi hallgatókkal, akik mesélték, hogy megalakították az Egyetemi Forradalmi Bizottságot. Másnap át is mentünk az egyetemre, Tittmann József* elé kerültünk, aki katonatiszt volt. Nagyon kedvesen fogadott bennünket, és megkérdezte: – Mit szeretnétek csinálni? – Amire szükség van! – mondtuk. Járőrszolgálatba osztottak bennünket, éjjel pedig telefonügyeletesek voltunk egy kis portásfülkében. Azért éjjel, mert akkor kevesebb telefonhívás futott be, így kevesebb nyelvi probléma volt, hiszen mi nem tudtunk tökéletesen magyarul. Megkaptuk a géppisztolyunkat és a nemzetőr igazolványunkat is. (…)

Amikor a lengyel nagykövetségről kerestek bennünket, mi elbújtunk, és a lengyel diáksport nélkülünk utazott haza Lengyelországba. Aztán néhány nap múlva, amikor jelentkeztünk a lengyel követségen, elmondtuk neki, hogy a forradalmat közös ügyünknek tartjuk a magyarokkal, és nem hagyhatjuk magukra magyar barátainkat. November 11-én teljesen sötét volt már, amikor elindultunk a városból. Szeged felé mentünk. Nagyon rossz volt az út. Rettenetes volt a hangulatunk. Nehezen mentünk el innen. A romok között autóztunk. Sötét volt. Vagy nem volt villany, vagy az emberek féltek, és inkább sötétben ültek a házaikban. Tüzeket lehetett látni, és néha lövöldözés hallatszott.