1927. január 1-én Pécsett született. A forradalom alatt létrehozta az Igazság című újságot, annak főszerkesztője volt, a forradalom leverése után bujkált, szamizdatokat készített. Ezért 1956 decemberében letartóztatták, első fokon három év börtönre, másodfokon halálra ítélték. Harminc napot töltött a halálos zárkában. Az Elnöki Tanács kegyelméből ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1963-ban szabadult, később újságíróként tevékenykedett. Jelenleg Budapesten él, költő, nyugdíjas.
A Kossuth térről mentem a Kossuth Nyomdához. Mert ahol nyomda van, ott történnie kell valaminek vagy történhet valami. Mintha tudták volna hogy megyek. Álltak a nyomdagépek, mert nem volt szedőmester, aki szöveget mondjon, aki a tizenkét pontot bemondja. Bejutottam a szedőterembe, és elkezdtem diktálni a legelső röplapok egyikét. Így kezdődött: Mit kíván a magyar nemzet? Egyenesen a szedőgépbe mondtam a szöveget. Aztán másnap is kiváltam a tömegből, mert átvillant az isteni szikra, hogy ahol ekkora tömeg és ekkora találkozás az igazság, a tisztesség és a nép között, ott a helye a sajtónak is. Hiszen mi ért mindez, ha nincs szívből fogant sajtó?! Bevágódtam a New York palotába*, és percek alatt megírtam a vezércikkemet. Átmentem a nyomdába a második emeleti csapóajtón, összeszedtem a szemétből néhány tízcicerós ólombetűt. Csodák-csodája, pontosan az jött ki belőlük, hogy IGAZSÁG. A legalapvetőbb, ami ennek a népnek szüksége volt. És ez a lap lett az egész szocialista világrendszer első szabad, független orgánuma. Megőriztem egy példányát. Harminchat évig egy konyhaasztal lábába fúrt lyukban rejtegette egy mérnökházaspár. A két kislányuk évtizedekig ezen az asztalon evett. És nem is tudtak róla. (…)
Az oroszok bejövetele után agyoncsapták a lapot. Már a címében sértette őket. Nem tudtam belenyugodni. És miután minden bedőlt, és nem lehetett tenni semmit, akkor csináltam meg a szamizdat ősét, az Élünket. Ekkorra már olyan hatása volt, hogy megszerveztük meg a néma tüntetést és a nőtüntetést. December 6-án, Mikuláskor, éjfél után hazamentem, mert már régen nem láttam a gyermekeimet. Akkor kaptak el. (…)
Az akasztófa olyan élménye az embernek, amiért csak hálát adhat minden elképzelhető istennek. Nagy kiválasztottság, nagy kegye a sorsnak, hogy ilyet megélhettem. Nem mondom, nem kellemes, amikor nem tudod, érted jönnek-e, s hallod, verik az éket a bitó alá hajnalban, és így ébredsz hónapokon keresztül. Amikor az ítéletem levették életfogytiglani börtönre, nézték a smasszerek, mert nagyon örültünk. Hát ilyen relatív a boldogság. (…)
Nagy Imre* is igazán nagy emberré a halálával vált. És ezt a magam vonatkozásában is el szoktam mondani. Akasztófa alá kerülni abban a disznó, szemét, aljas időben a világ legtermészetesebb dolga volt. Hát hová kerülhetett volna az ember?