1943. május 16-án született Kassán. A forradalom előtt általános iskolába járt. A forradalom alatt a Corvin közben harcolt. A számonkérést megúszta. Később tanárként dolgozott. Budapesten élt, rokkantnyugdíjasként. 1997. november 16-án elhunyt.
Csepelen, a gyár előtti térségen a világ legszebb kislányával álltunk egymás mellett, és egy fiatalember két-két köteg röplapot adott nekünk: – Gyerekek, osszátok szét a gyárból kijövő munkások között! – mondta. Összenéztünk, és tudtuk, hogy ez akkora feladat, amit csak együtt tudunk teljesíteni! Így is történt: egyik kezünkben a röplapok, a másikkal a másikunk kezét fogva, nagy boldogsággal osztogattuk a röplapokat az arra járóknak. A kislány később azt mondta, hogy neki haza kell mennie, mert őt nagyon megverik, ha nem ér időben haza. Hát elváltunk. Én közben kiértem a csepeli gyorsforgalmi útra, ahol egyszerre csak jött egy dömper. Láthatta a sofőr, hogy ott bandukol egy kis srác az út szélén, lefékezett, megállt, és azt mondta: – Beviszlek a Boráros térre, az jó lesz? – Azt feleltem: – Nagyon jó! – Így kerültem be a városba. És hát a Boráros térről már nem esik messze a Corvin köz, ahol aztán végül is kikötöttem. (…)
Borzalmas volt – erről kevesen beszélnek –, amikor úgy sírt el a kezemben a karabély, hogy láttam, bukik, akire rálőttem. Tizenhárom évesen most hős vagyok – vagy gyilkos? Még a huszonéves is sírógörcsöt kapott az első lövése után! Erről álmodik az ember a mai napig. Boldog lehetett az az ember, aki hazajutott lábával ott a harckocsiból kimászó ruszkira, mert legalább azzal áltathatta magát, hogy nem ő találta el. (…)
Budapest környéki lakosságnak emlékezetem szerint az utolsó falat kajáját is lehozta nekünk! Ha valakinek elfogyott a lőszere, akkor, ha hárman voltak ott, háromfelé osztották a maradékot, és lehet, hogy ez az életébe került annak, aki odaadta a sajátját a haverjának. Ránk, kölykökre, nagyon vigyáztak. A Corvin moziban a bal egyes páholyban aludtam két nagyfiúval. Azt mondták: – Ennek a gyereknek ott kell aludnia, mivel ez egy jó srác! (…)
Menekülni onnan nemigen lehetett. Bujkálva, kapualjakból kapualjakba és pincékből pincékbe talán meg lehetett volna kísérelni. A ruszkik vadásztak ránk. Nekem mégis adatott egy kocsi, amiben két másik sebesülttel elvittek az István kórházba. Ott kimostak, elégették a ruháimat. November 4-e után megjelent a rendőrség, és mindenkinek a kezére egy kis viaszt tettek. Aki lőtt, annak a viasznyomatáról meg lehetett állapítani, hogy volt fegyver a kezében, és azt használta is. Én negyven fokos lázban feküdtem. Az orvosok a sebbenzintől kezdve mindennel mosdattak, hogy a viaszpróbát kiálljam. Jöttek a rendőrök, tették a viaszpróbát velem, amit ki is álltam. Így ma is élek.