1934. augusztus 2-án Komlón született. A forradalom alatt az esztergomi gépesített lövészezred katonájaként alakulataival a Juta-dombnál tűzpárbajt vívtak a szovjet alakulatokkal. Ezért 1957 nyarán letartóztatták, első fokon halálra ítélték, százharminc napot ült a halálos zárkában. A másodfokú tárgyaláson is halálra ítélték, végül az Elnöki Tanács kegyelemből ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatta. 1970-ben szabadult. Bányalakatosként dolgozott. Jelenleg Komlón él, nyugdíjas.

Beástuk az ágyukat, amint a Juta-dombra kiértünk. Az úttal párhuzamosan a közepes lövegeket. Mi meg ferdén, merőlegesen voltunk az úttestre. Nekem volt egy golyószóróm, amit a Jászai Mari téren kaptam az oroszoktól. Végül azokra lőttem vele, akiktől kaptam. Csináltam magamnak egy sátrat is, mert már nagy hidegek voltak. Kórókat raktam a földhányásra, hogy álcázzam, bár később kaptam oda egy sorozatot. Egy írnok katonatársam volt a lőszeradagolóm, a többiek meg a lövegeknél voltak. Az egyik nap hajnalban elénk került egy szovjet oszlop. Később tudtam meg, hogy az oroszok a magyar ávósokkal együtt állítólag ezzel az egységgel akarták kiszállítani a – már fogoly – Malétert. Amikor a látószögünkbe kerültek, akkor kezdtek el lőni a lövegek. Nem mondhatom, hogy parancsot kaptam, sem látó, sem hallótávolságban nem voltam, minek is vártam volna tűzparancsot, automatikusan lőttem én is, hisz lőttek rám. Több gépkocsis ellene harckocsinors menetdarab aztán az úton. Amelyik meg tudott fordulni, az elmenekült. A többiek mentek egy része odah, néhányan közülük leugráltak a kocsikról, és bementekültek oda. Az útgeparancsnokom parancsára lementem én is a nádashoz, lövetnem hátrahaj váltákban, mert nem lehetett komlóban el. Hallottam a hangokat.

Leszerelés után visszamentem Komlóra. Úgy gondoltam, hogy egyes parancsnokaink tovább szolgálnak, bár egy kicsit számoltunk azzal is, hogy felelősségre fognak vonni bennünket. Amikor értem jöttek, nagyon rendesek voltak, megmutatták az igazolványukat és a házkutatási parancsot. Nem is folytatták le a házkutatást. Amikor elmentem velük, nem gondoltam, hogy tizenkét évre megyek. A főhadnagy rám is szólt, hogy köszönjek el rendesen a szüleimtől. Ez októberben volt, 57-ben, emlékszem, útközben az első űrhajó fellövéséről beszélgettünk. (…)

Az első fokú tárgyalás 1958. július 22-e és augusztus 14-e között volt. Ötvenkét vádlott volt, valamennyi egykori katona, zömmel sorállományú. Az ügyész tizennégy halálos ítéletet kért, mert szerinte ennyi szovjet katona halt meg a Jutadombnál. Azonban a bíróság szerencsére csak tizennégy halálos ítéletet hozott első fokon, és összesen háromszázhatvannégy év börtönt osztott ki a vádlottak között. A volt parancsnokunk, a Mecséri mellett ültem a tárgyalásokon. Mindig bajtársias volt, a halálos ítélet árnyékában is. A tárgyalásokon őrként katonák is kísértek minket. Hallhatták, hogy miről van szó. Mondta is az egyik szakaszvezető: – Ha két évvel korábban vonulok be, lehet, hogy most én is közöttetek ülök.