1921. június 12-én Fülöpszálláson született. A forradalom előtt becsüsként dolgozott, majd részt vett a Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt megalakításában. Ezért 1957-ben letartóztatták, és tizenöt év börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult, 1966-ban ügyét felújították, és letöltették vele a maradék büntetést, így 1974-ben szabadult véglegesen. Később fűtőként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

Letérdelt a tömeg elé egy idős ember, és azt mondta: – Ne menjetek arra, ott pár órája a tömegbe lőttek. – Megrázó volt, mégis arra vonultunk tovább. Spontán verődtek össze az emberek. Ma ilyen nincs. Nekem a továbbiakban az volt az elhatározásom, hogy tüntetések szervezésével lelkileg bíztatom a forradalmárokat, a fegyvereseket, hogy tudják, nincsenek egyedül. Egy tüntetés során elhangzott, hogy Ausztriában azt híresztelik, itt fasizmus van. Erre bedobtam a jelszót: Függetlenség Szabadság, nem vagyunk mi fasiszták! Aztán: Ruszkik haza, miénk ez a haza! és: Aki magyar, velünk tart! Október harmincadikán szintén volt tüntetés, és akkor összejöttem az egyik szervezővel, Illés Pistával, és beszéltem róla, hogy jó lenne a forradalmi ifjúság nevében pártot alapítani. Mégpedig azért, mert a történelem bebizonyította, hogy a forradalmárok kikaparják a gesztenyét, és utána jönnek a politikusok, és félretolják a forradalmárokat. Hozzuk létre a Forradalmi Ifjúsági Pártot, hogy a hatalomban is részt vehessenek a forradalmakban. Úgy határoztunk, hogy a Kossuth-szoborhoz* megyünk, és a szobor talapzatáról jelentjük be a párt megalapítását. Így is történt. (…)

Egy felfestő építette az akasztófákat és az akasztófák fölé. Kint voltam az udvaron. A munkáltató azt mondta, menjek oda, és segítsek a kőműveseknek! Azt válaszoltam, hogy szemetek bírják, ezeknek a kivégzéseknek a helyét ne építsék meg! Aztán odamentem a kőművesekhez, és azt mondtam nekik: – Ezt építsétek be, ezt a Júdás pénzt a falba! – Be is építették. Én is elmentem a kapuhoz dolgozni. Az akasztófahelyen lyukakat fúrtak a bitóknak a betonba. Az akasztófákat a pincében tárolták. Amikor akasztás következett, annyi bitófát dobtak ki a pince ablakon keresztül az udvarra, ahány embert ki akartak végezni. Ez mind egy-egy dobbanás volt. Így számoltuk, hányat dobbant hajnalban az udvar. (…)

A nővérem három fia a forradalom alatt kiment Dániába. Az egyik volt katona, a másik kettő még nem. Fiatalok voltak, de menekültek. A nővérem később ment utánuk legálisan, és ott is maradt. Mesélte, hogy látta Dániában a Magyarország lángokban című filmet, és abban látott engem a budapesti felvonuláson, mire elkezdett sírni. Nem tudta tovább nézni.