1932. február 8-án Budapesten született. A forradalom előtt fotóügynökként dolgozott. A forradalom kitörésekor jelen volt az ismertebb helyszíneken, később diákok életét mentve súlyosan megsebesült, megrokkant. A hetvenes évektől programtervező számítástechnikus­ként, rendszerszakértőként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, hadigondozott, szabadfoglalkozású rendszerszakértő.

Besétáltam a Parlamentbe a kapun. Nem kérdezett tőlem senki semmit. Bekerültünk egy hosszú szobába, ahol már nagyon sok írót láttam, például Déry Tibort, akinek legendás híre volt akkor a Petőfi-köri felszólalásai révén. Ott tudtam meg, hogy kicsoda Devecseri Gábor. Hallottam, hogy a hadseregnél feltűnt ifjú írókat, költőket hozzá küldték. Neki kellett eldöntenie, hogy ezekből lesz-e valaki. Az akkori államhatalom részéről három ember volt ott. Az egyik valamilyen miniszterhelyettes volt, Hidas István. Aztán egy rendkívül elegáns kommunista, Erdei Ferenc. A harmadik ember egy Mekis József nevezetű őskommunista volt, igazi brutális, rendőrtábornok külsejű rémség. A térről felhallatszott, hogy Nagy Imrét akarjuk! Nagy Imrét akarjuk! Én azelőtt soha nem féltem. Ekkor azonban reszketett a térdem, úgy féltem. Közben beesteledett. Megpróbálták a népet elszórni. Például úgy, hogy leoltottak minden fényt. Erre az emberek elővették és meggyújtották a náluk lévő újságokat. Százezer ilyen papírfáklya égett. Az egyik ott volt a mikrofon, bárki belebeszélhetett. Még sajnálom, hogy legalább egy mondatot nem mondtam bele. A feleségem ott volt a tömegben. Egyszer csak meglátja a férjét, az ifjú zsenit, boldog széke hajával, hogy ott van a feje fölött is a keretben. Meleg fényt vet rá, s az arcképe, a hangja eltorzult, de utoljára látta őt annak, jóképűnek, szőkének és egészségesnek. Amikor néhány nappal később újra találkoztunk, egy viaszsárga, az élet és a halál mezsgyéjén imbolygó beteget látott a kórházban. Az életemnek meg az ő életének talán a csúcsa volt az a pillanat a Kossuth téren. Jött a hír, hogy Nagy Imre megérkezett. Teltek a percek, és még mindig sehol. Ekkor felmerült bennem a gyanú, hogy itt valami nem stimmel. Eltűnt Mekis József, eltűnt Erdei, Hidas. Volt közöttünk egy srác. – Na, gyertek! – mondta. Odavezetett minket egy szobához. Ahogy beléptünk, azt láttuk, hogy ott ül ez a három sötét fickó, közöttük Nagy Imre. Nagy Imrének kis jegyzetlapocskák voltak a kezében, az előre megírt beszéde, amit azok hárman ott lektoráltak, cenzúráztak. Meg sem mertek mukkanni, amikor megragadtuk Nagy Imrét, és elvittük. Az erkélyen Osváth Gyuri egy zsámolyfélét helyezett a földre. Nagy Imre arra lett fölállítva, hogy rendesen lehessen látni őt lentről, mivel kicsi ember volt. Fogtuk két oldalról, hatvan éves volt már, meg ne szédüljön. Eszembe jutott minden akkor is, mikor bő harminc évvel később, az újratemetésén díszőrséget álltam a koporsója bal oldalán.