1935. március 12-én Tardoskedden született. A forradalom alatt az esztergomi tüzérezredben légvédelmi tüzér, bajtársaival a Juta-dombnál tűzharcba keveredett a szovjet hadsereggel. Ezért 1957 novemberében letartóztatták, első fokon halálra ítélték, az ítéletet a másodfokú bíróság nyolc év börtönbüntetésre változtatta. 1963-ban szabadult, később vájárként dolgozott. Jelenleg Környén él, rokkantnyugdíjas.

A rabszámom 977 860 volt. Ezt úgy kellett fújni még éjfélkor is, mint ministránsnak az imádságot. Úgy volt ki a létszám, mint a vágóhídon, folyton forgott a jónép. Mellőlem is ötöt vittek el a zárkából a halálba. Első volt Onestyák László, úgy kis gyári munkás, nagyon jó testvérem. Szerencsétlennek az volt a bűne, hogy kilógott a dióverője a köpenye alól. Merthogy a puska hosszú volt, ő meg kicsi. Lefényképezték, halált kapott. Pont grízes tésztát ettünk, és jött az őr – ismerte Lacit –, és kijöttek a könnyei az őrnek. Rendes ember volt, hiába volt kommunista. Sajnálta, hogy ilyen embert kell kikísérnie akasztásra a zárkából! Grízes tésztát ettünk, és a kanállal mutatta Laci, hogy csak nem zerkli? Vagányosan, nevetgélve, „mi bajod kölök”! Mondta Laci bácsi, így hívták az őrt, de igen. Jöttek pribék, föltáplálták, olyan vékony kis gyerek volt, nem is érte a lába a földet, úgy vitték, de hát nem lehetett nyugodtan utána nézni. – Jól van, Lacikám – morogtuk, – megígérjük, ha életben maradunk! – Emlékezzetek meg rólunk! Bosszuljátok meg! – erre kérték a halálba menők az élve maradottakat. Burgermesiter József is, aki nagyon nagy magyar gyerek volt, nagymarosi, föl is kerestem az édesapját, elvittem neki a fia halálhírét, mert megfogadta, hogy a kisfia emléke előtt elmondja a bajtársának a hozzátartozójához. Nagy mellét emelt a halálba, büszkén vitte a kötelet a hóhér elé. Nem volt megtörve egyáltalán. A sort én zártam, Galgóczy Zoltán volt az ötödik, de futólag voltam én többel is. Hát, szomorú napjaink voltak ott nagyon. (…)

Minden reggel jött a hóhér a siralomházba. Amikor kivégzés volt, akkor biztosan benézett. Az tetőnyíláson, a tátikán, ahol beadták a moslékot, nézett be, és mindig mondta: – Jó falat leszel te nekem! – Mi tagadás, jó húsban voltam akkor is. Mondtam neki: – Lehet, hogy nem lesz szerencséd, elszakad a kötelem! – Amikor másodfokon nyolc évet kaptam, akkor már mertem így beszélni vele. Mondtam neki, lehet, hogy kicsúszom a karmai közül. (…)

Ma Budaörsön lakik a volt nyomozóm, Limó József. Azt mondta akkor, hogy súlyos az ügyem, de nem vert meg soha. Szeretnék vele találkozni. Úgy elmennék egy órára hozzá, és megkérdezném tőle, miért mondta ő annak idején azt, hogy Jóska, baszd meg – ezt így mondta –, három kötélre való balhét csináltál! – Százados úr, akkor beosztom: egy lesz a nyakamra, egy a lábamra, egy a derekamra – ezt válaszoltam neki.