1937. április 20-án Kőhalmon született. A forradalom előtt technikusként dolgozott a Magyar Optikai Művekben, majd a munkástanács tagjává választották. A forradalom leverése után első fokon halálra, másodfokon életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult. Később technikusként, szervezőként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

A Magyar Optikai Műveknek voltam fiatal, tizenkilenc éves technikusa. Az üzemi munkástanács* választásakor minden műhely megválasztotta a maga delegáltját. Valaki felállt és azt mondta: – Ezt a forradalmat a fiatalok csinálták, hát akkor miért nincs egy fiatal sem a munkástanácsban? – Ezek után közfelkiáltással engem választottak meg. Én voltam a legfiatalabb, nekem nem volt családom, így minden olyan futárszolgálatot és kézbesítést rám bíztak, ami életveszéllyel járt. Én meg teljesítettem a kapott feladatokat. Aztán amikor megalakult a központi munkástanács, akkor – mint mozgékony légyfészek – oda is engem delegáltak. Az én feladatom volt a Magyar Optikai Művek őrségének megszervezése, ezért nagyon sok kézifegyvert gyűjtöttem össze. A karhatalmistáknak ez volt a mód szerük, hogy megvárják, amíg a munkások eltávolodnak a gyártól, és csak ott csap tak le rájuk, ott ütötték-verték őket. A fegyverek miatt azonban nem mertek bejönni a gyárba. Ezek a fegyverek később nagyon kellemetlenné váltak. (…)

November 4-én, vasárnap, ez a vicc járta Budapesten: Tudjátok, hogy miért hajnalban jöttek be az oroszok? Azért, mert még aludtak a pesti srácok. (…)

A foglyok a börtönben a fűtőcsöveken keresztül morzézták, hogy ’57 november 7-én az ünnep alkalmából amnesztia lesz. Én meg visszamorzéztam: – Egy fészkes fenét! Most ítéltek halálra! – Na, utána csend lett. (…)

Amikor a fellebbviteli tárgyalásról, ahol életfogytiglant kaptam, visszavittek a börtönbe, az egyik hóhérsegéd teljesen szürke arccal odalökött a falhoz, és azt kérdezte: – Mi van, Csaba? – Életfogyt! – válaszoltam. Látszott, hogy nagyot esett le a szívéről, mert így nem kell, hogy a kötelet a nyakamba akassza. A vacsoráját, ami jó borjúpörkölt volt, odaadta és azt mondta: – Magának tettem félre – egye meg! – Tehát a hóhérsegédek is ilyen lelkiállapotban voltak! Mert tizenhét-tizennyolc éves fiúkat, lányokat felakasztani… Nagyon kérges szívű embernek kellett annak lenni, aki ettől nem rendült meg. Az én cellám az ajtó melletti első cella volt, és mindenkit ott vittek el előttem kivégzésre. Amikor levették a hulláról a vándorvasat, amivel a kezüket, lábukat összehúzták, azt oda dobták le a földre, a cellám ajtaja elé. Az volt a legrosszabb, amikor azt kiáltották: – Fiúk, ne bosszuljatok meg! – Hősök voltak, akik életüket adták a forradalomért. És azok, akik ártatlanul haltak meg, és mégis azt kiáltotta, hogy ne bosszuljatok meg?