1935. január 8-án Dorogon született. A forradalom alatt az esztergomi tüzérezred sorkatonájaként részt vett a szovjet hadsereggel vívott Juta-dombi tűzharcban. Ezért 1958-ban letartóztatták, a bíróság első fokon tíz évre, másodfokon négy év börtönre ítélte. 1961-ben szabadult, később postásként dolgozott. Jelenleg Tatán él, nyugdíjas.

Ávós házak voltak ott, amelyekben ávós tisztek laktak a családjukkal. Bementünk az egyik családhoz. Mindjárt megtérítettek. Összefutottak az asszonyok, hogy vagyunk, mint vagyunk. A társamat, Motil Józsit ismerték. Néhány napja ott volt szolgálatban. Egyszer csak megszólalt a telefon, bejelentkezett a férjem uram, egy ávós ezredes, hogy jön haza. Mindjárt megkérdeztem, merre van a mosdó. Kihívtam Józsit. Mondom: – Józsi, tűrnünk innen a büdös francba! Ha ez hazajön, és meglát itt három katonát, még félreérti a helyzetet. – Megint az utcára kerültünk, majd a XIII. kerületi Pártbizottságon éjszakáztunk. Reggel keresztülmentünk az Árpád hídon, és elérkeztünk a Schmidt kastélyhoz. Pont akkor jött arra egy orosz oszlop. A kastélyból elkezdtek őket a felkelők aknázni, lőni. Mi meg bent a kellős közepén. – Na – mondom –, eddig megúsztuk, de most itt döglünk meg! – Amikor abbamaradt, mentünk tovább, kifele a Bécsi úton. Ott álltak sorba kenyérért az asszonyok. Mondták: – Jaj, vitéz úr, menjen előre! – Egy kiló kenyérért volt hármunknak pénzünk. – Gyerekek – mondtam –, a kenyér nagyon keserű üresen! – Egy parasztnéninek odaköszöntem: – Dicsértessék a Jézus Krisztus! Néném asszony megengedi, hogy megegyünk magánál a kajánkat, ne kint a hidegben? – November 8-án már eléggé hideg volt. Akkor erre szépen mondta, hogy jöjjenek be. Elővettük nagy kegyesen a kenyeret, fölszeltük. Hozott kalácsot, szárazprót meg mindent. Jól teliraktuk magunkat, meg aztán az útra! – Még aznap legyalogoltunk egészen Tokodig. Ruszki golyószórós, oldalkocsis motorkerékpárosokkal találkoztunk. Beugrottam előlük egy kis utcába, neki valakinek, majd a frászt kaptam. Egy gyárőr volt, aki a tokodi üveggyárra vigyázott. Azt mondja: – Ne menjenek tovább vitéz úr, jöjjenek be! – Jól van, hát be is mentünk az üveggyárba. Úgy tele zabáltattak bennünket disznótorossal, hogy az nem is kifejezés. Másnap reggel elindultunk hazafelé. A bakter megkérdezte: – Hova mennek vitéz urak? – Mondtuk: – Megyünk haza. – Jött egy vonat. A vasutas kiment, leállította egy piros zászlóval. – Itt van ez a három katona, vigyétek el őket! – Behoztak bennünket a dunaalmási bekötőútig. Onnan megindultunk gyalog, de nem hiszem, hogy száz métert mentünk volna, amikor arra jött egy katonai dzsip. – Hova mennek? – Tatára. Hova mennénk?! – Azt mondja: – Ugorjatok fel! – Felugrottunk, csak az volt a baj, hogy a dzsip teli volt fegyverrel. Egy kicsit borsózott a hátunk, mert tudtuk, hogy Tatán a laktanya előtt kell elhajítanunk, és feltételeztük, hogy a ruszkik már ott lesznek. Hát ott is voltak. Megállítottak bennünket. Jött egy ruszki hátulra, kiabált. Végül kért egy rakétát. Jó, adtunk neki. Hazaértünk.