1934. október 10-én Belyén született. A forradalom alatt az esztergomi tüzérezred sorkatonájaként a budapesti Juta-dombnál bajtársaival együtt tűzharcba került a szovjet hadsereggel. Ezért 1958-ban letartóztatták, az első fokú bíróság tizenhárom évre, a másodfokú tíz év börtönre ítélte. 1965-ben szabadult. Jelenleg Villányban él, nyugdíjas.

Híradós voltam a második ütegben. A mi kocsink mögött is ott lógott az ütegnek egy ágyúja. Kikerültünk a Juta-dombra, a homokbányába, Soroksárra. Az volt a parancs, hogy az oroszok mehetnek kifelé, de befelé nem. A négy löveg csöve beállítva az országútra nézett. Én a könnyűsnöknél voltam. Ástunk a homokdomb oldalába egy bunkert. Találtunk egy vaslemezt, azzal megerősítettük. November elején eléggé hideg van. A bunker tetejét betakartuk, oldalt vágtunk bejáratot. Összehordtunk ott mindent, gazt, rongyot, pokrócot, hogy ne fázzunk, és a távbeszélő készülék mellett dekkoltunk a gödörben. Ha hívás volt, akkor közvetítettük. Volt egy naplónk, amibe mindent jegyezni kellett. Csak egy szakaszt láttunk be az országútból. A közepesek a krumpli-vermek mellől ráálltak hosszasbára az országútra. Úgy szólt a parancs: leadni egy figyelmeztető lövést a levegőbe, és ha az oroszok nem állnak meg, akkor a második lövés már tűzparancs, akkor a könnyűknek is be kell szállni, tüzet kell vezényelni a rajparancsnokoknak. Egy szép napon elhangzott az ágyúszó, meg az a bizonyos második is. Az oroszok odaértek a mi sávunkba, és akkor nálunk elkezdtek lőni a gyerekek. Szétlőtték a hernyótalpat. Kimentek legurítani róla. Persze nagy ropogás volt, szóltak a kézifegyverek. Voltak ott civil fegyveresek is, járkáltak hol fegyver, de legtöbben gyerekek voltak, kéregettek: – Katona, adj már egy tárat, jó lesz! – A lövöldözés tíz percig tartott, amit úgy elcseréltem. Akkor mindent lehetett. Meg volt karabélyom is. Nem lőttem én a karabéllyal egyet se. Spóroltam vele, hogy ne kelljen fegyvert pucolni. Amikor vége lett, igyekeztünk minél előbb összepakolni, és eltűnni, már helikopterek mászkáltak a fejünk fölött. Biztosak voltunk abban, hogy bemértek bennünket, és ha nem megyünk el gyorsan, szétvernek. Vagy jönnek az országúton a ruszki páncélosok. Ugyanis előtte egész éjjel vonultak befelé több száz tankkal. Ezek ellen mi a francot akartunk volna mi négy ágyúval? Öngyilkosság lett volna. Úgy látszik, hogy ezt a parancsnok is tudta, mert nem adta ki a tűzparancsot. Másnap a Magyar Optikai Művekhez mentünk. Tüzelőállásba állítottuk megint az összes ágyút. Mi bent voltunk a Műszergyárban, és onnan, a kerítésen keresztül néztük végig, ahogy az oroszok leszerelnek bennünket. Egy csomó orosz tank rohanta meg a terepet. Kivették a lövegekből a lövegzárat. – Na, gyerekek, kettesével, hármasával szállingózzatok el!