1930. szeptember 25-én Kiskőrösön született. A forradalom előtt sofőrként dolgozott, majd fegyveresként Pesterzsébeten tevékenykedett. A forradalom leverése után vizsgálati fogságban ült, de megúszta a számonkérést. Később gázszerelőként dolgozott. Budapesten élt rokkantnyugdíjasként, 1997. november 8-án elhunyt.

Rutinom már volt. Két évvel korábban is tüntettünk Budapesten, akkor, amikor a németektől kikaptunk a focivilágbajnokságon. Volt nagy vonulás meg minden. Az volt az első balhé, akkor is a Rádióhoz vonultunk. Na, elég az hozzá, megint odakerültem a Rádióhoz, ment a nagy tüntetés. Kijelöltünk egy bizottságot, amelyik bemegy és tárgyal, satöbbi. Beküldtünk tizenhét embert. Aztán múlik az idő, és sehol semmi. Közben kilőtt egy vágókocsi a kapuba. Aki ott volt, az tudja, aki nem volt ott, az nem tudja. Fölmásztam a vágókocsi tetejére a sötétszürke sofőrruhában és a sofőr-sapkában. Kezdem lázítani a tömeget. A tömeg bezsongott, és követelte, hogy engedjék ki az embereket, akik bementek tárgyalni. A végén kijöttek az erkélyre, kieresztettek kettőt, és azok azt mondták, hogy rendben van minden, tárgyalunk, tárgyalunk. Hogyan fajult tovább a dolog, nem tudom. Egyszerre csak könnygázgránátokat kezdtek kidobálni ránk. Mi meg zsebkendő a kézbe, bumm, dobáltuk vissza. Repültek be az ablakon, tört az üveg, aztán hadd füstöljön. Szívják ők is, ne csak mi. Voltunk vagy tízen, akik a vágókocsit megfordítottuk, átvittük a másik oldalra, és durr, rá a kapura. A végén betörtük a kaput. Később nem hencegtem vele. Befogtam a pofámat, mert ketten is voltak ismerősök ott. Székely Laci, aki itt lakott az utca végében, aztán [olvashatatlan] László, meg egy ottani kollégám is, aki szintén disszidált. Nem kellett attól tartani, hogy elárulnak. A tüntetés közben egy pótkocsi tetejéről beszéltem a tömeghez, aztán felmásztam a vágókocsira is. Jött egy csapat pufajkás, épp a Bródy Sándor utca felől, de elmásztak a Körút felől. A Bródy Sándor utcán jöttek. A Szentkirályi utcánál voltam éppen, amikor megérkeztek. Egy építkezés volt a Rádió oldalában, törtük a téglákat, aztán zamek, adj neki. Szegény ávósokat úgy pofán vertük, hogy ömlött a vér. Később bemásztam az első kocsiba, ahol a vezetőfülkében egy ottfelejtett karabélyt találtam. Azt szépen elvettem. Mivel a TEFU-nál* is dolgoztam, tudtam, hogy a sebváltó kart ki lehet venni. Kicsavarintjuk majd szépen, messzire hajítjuk, a kanálisba. Kiszedtem és eldobtam. Aztán, hogy elindultak-e, nem-e, azt nem tudom. Bár betörtük a kaput, rögtön nem tudtunk bemenni, mert azért az őrség tartotta magát, de nem lőttek. És nem hazudnak ezzel, hogy a Rádió őrsége nem lőtt. A három teherautó ávós legényt azonban soha nem említik. A Szentkirályi utcába futottunk, nyomultak az ávósok géppisztollyal, és kaszáltak gyönyörűen. Kifutottam a Rákóczi útig. A Rákóczi úton szép csendesen, nyugodtan sétált a tömeg, azt sem tudták, hogy néhány száz méterre emberek halnak meg.