1928. szeptember 7-én Budapesten született. A forradalom előtt orvos volt, majd a Péterffy utcai kórházban látta el a sebesülteket, később részt vett az ott működő titkos nyomda tevékenységében. Ezért 1956 decemberében letartóztatták, a bíróság első fokon egy évre, másodfokon három év börtönre ítélte. 1961-ben szabadult. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

Október 23-án, a Bem-szobor megkoszorúzása után, átmentünk a Parlament elé. Vártuk, hogy Nagy Imre beszélni fog. Én azonban elmentem, mert a Petőfi-kör orvosi frakciója tartott ülést az ELTE Múzeum körúti részlegében. Nagyon megrázó beszámolókat hallottam arról, hogy mit csináltak emberekkel a Rajk-per* alatt és a Rajk-per után. Odahallatszottak azután a lövések a Rádiótól. Beszaladtam a Péterffy Sándor utcai kórházba, mert az volt aznap a baleseti ügyeletes. Nem gondoltam, hogy ekkora dolog lesz belőle, de ha lövöldöznek az utcán, akkor abból a baleseti sebészetre biztosan jutnak sérültek. Az egyik barátom volt akkor az ügyeletes, Bács Pali. Azért szaladtam be a kórházba, mert az emberben benne volt ’56-ban ez a spontán segítőkészség. A parasztok szekérszámra hozták föl ingyen az élelmet a kórháznak. Teljesen önként. Nem kértük. Csak gondolták, hogy ellátási nehézségek vannak. Valahogy benne volt a levegőben, az emberekben, hogy itt most valami történni fog, és nekem benne kell lennem, és segítenem kell. Én három napig le sem feküdtem a kórházban. Hozták a sebesülteket. Belgyógyászra szükség volt a vérátömlesztésekhez, a felügyelethez. A mi beosztályunkon a nyolc orvosból csak három volt bent. Így a többiek munkáját is el kellett látnunk. A főorvosom betelefonált, hogy szívtrombózissal fekszik otthon. Csak a szovjet hadosztályokat kellett mozgósítani, mindjárt elmúlt a szívtrombózisa, a kollégák jót röhögtek rajta. Ahogy visszajöttek az oroszok, semmi baja sem volt már. Az adjunktusom volt bent, és még egy kolléganő. Ők ketten kimentek Nyugatra, engem lecsuktak. Persze nem csak azért csuktak le. A kórházban volt egy sokszorosító készülék, amivel az Igazság című lapot nyomtatták, illetve a bukás után ezt a lapot Élünk címen Obersovszky meg Gáli Józska – ő később a férjem – sokszorosították tovább. Az az igazság, hogy rá lehetett fogni a kórházra, hogy a felkelők központja. Én is tudtam róla, hogy a pincében felkelők vannak, hogy ott lapot készítenek. (…)

Nem voltam soha valami nagy magyar. De akkor úgy éreztem, hogy ez olyan ügy, olyan magyar ügy, amihez teljes szívvel tudok csatlakozni.