1934. május 30-án Samakban született. A forradalom előtt lengyel ösztöndíjasként a budapesti Műszaki Egyetemen tanult. A forradalom alatt nemzetőr volt, részt vett az Országos Levéltár értékeinek mentésében, majd hazatért Lengyelországba, ahol mérnökként dolgozott. Jelenleg Varsóban él, nyugdíjas.

Teljesen üres volt a Hess András téri diákszálló 3-án, a lengyelek közül is csak ketten maradtunk. Már hat éve éltünk itt, magyarul úgy beszéltem, mint lengyelül, mondhatni a második anyanyelvem volt, úgy ismertem Budapestet, mint Varsót. Nem éreztem külföldinek magam, lényegében úgy éreztem magam, mintha magyar lettem volna. Mivel stabilizálódott a helyzet, a magyarok – vidékiek lévén – elmentek haza. 4-én reggel nagyon korán felébredtem, mert hallottam a Moszkva tér felől az ágyúdörgést, a puskák kattogását. Lefutottam a kapuhoz, ott állt egy magyar nemzetőr. A Mátyás templom mellett a Batthyány utca felé vezet egy lejárat a hegyről. Mivel – a többi lengyelhez hasonlóan – én is nemzetőr voltam, puskám is volt, ott őrködtem, hogy senki se jöhessen fel a hegyre. Már ott állt egy tizenhárom év körüli kisfiú, nagy puskával. Úgyhogy ketten sétálgattunk. Fél óra múlva valaki visszahívott a diákszállóba. Akkor megmagyarázták, hogy a szovjet hadsereg megtámadta Budapestet, és a nemzetőrség vezetői szerint nem érdemes folytatni a harcot. Várakoztunk, egészen hetedikéig. Hetedikén délelőtt valaki kiáltott a folyosón: – Magyarok, segítsetek! – Kiszaladtam. A kapunál mondták a fiúk, hogy a levéltár a Bécsi kapunál lángokban áll, és segíteni kell, mert a magyar kultúra, az irodalom kincsei égnek. Kértek, hogy menjünk menteni ezeket a kincseket. A kollégiumal szemben állt egy harckocsi, csövével felénk, de mégis kimentünk vagy húszan, és futottunk a levéltár épületéhez. Felfutottunk a felső emeletekre, a tűzfészkekhez. Kívülről csak a füstöt lehetett látni, de belül már lobogtak a lángok. Polcok, polcok, mindenütt tele régi írásokkal… Mi azokban a termekben, amelyek égtek, levettük a polcokról a könyveket, iratokat, és futottunk velük a folyosóra, hogy minél messzebb legyenek a tűztől. Amikor már nem lehetett tovább maradni egy teremben, átmentünk a másikba. Ha jól emlékszem, később a tűzoltóság is jött. Arra emlékszem, hogy nagyon párás lett a levegő, alig lehetett belélegezni. Meleg volt. Négy-öt órát lehettünk ott. Amikor visszamentem a diákszállóba, fáradt, piszkos voltam, szédültem, és csak egy vágyam volt, hogy lefeküdjek. Számomra ezek voltak a forradalom utolsó pillanatai. 12-ig tartózkodtam Budapesten. Akkor a lengyel nagykövettől megkaptuk az utasítást, hogy haza kell mennünk. Komáromnál az oroszok leszedtek minket a teherautókról. Elvették a plakátokat, újságokat, röplapokat tőlünk, amelyeket azért vittünk, hogy otthon meg tudjuk mutatni, mi történt. Az egyik fiúnál találtak egy fényképezőgépet filmmel, na, a filmet kivették a gépből, és bedobták a Dunába. Néhány képet mégis át tudtunk hozni magunkkal.