1936. szeptember 23-án született, Debrecenben. A forradalom előtt köszörűs szakmunkás volt Csepelen. A forradalom alatt a Corvin közben harcolt. November 6-án az oroszok bekerítették, elfogták, és közelről fejbe lőtték. Hat hétig kórházban volt, a forradalom után a számonkérést megúszta. Kefekötőként, telefonközpontosként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, rokkantnyugdíjas.

Páncéltörő ágyúnk is volt, egy 72 milliméteres, emlékszem, hogy nagyon hosszú volt a lőszer, amit bele kellett tölteni. Három lőszerünk volt, kettő egy faládában az ágyú mellett, egy pedig az ágyú csövében. Az egyik nap őrségben álltam, amikor jött egy T62-es tank. Éppen oldalt állt hozzám képest, ezért nem vett észre. Azt hiszem, a Kilián laktanyát lőtte. Hatalmas acéltömeg, micsoda nagy jószág volt nekem, a csepeli munkásnak, hát, életemben nem láttam ekkora acéltömeget! Lőtt, lőtt és megállt. Arra gondoltam, ha nem jön előbbre, hiába sütöm el az ágyút, oda lövök, ahol még nincs a tank. Odaléptem az ágyúhoz, és leguggoltam a pajzsa mögé. Kisántikált a Falábú Jancsi is, és odaijott az ágyúhoz. – Mész onnan, meg akarsz dögleni? – kérdezte. Azt hittem, biztonságban vagyok, nagylegénykedtem, és vártam …, hogy előbbre jöjjön a harckocsi. Valóban meg is indult. Amikor a harckocsi irányban volt, akkor sütöttük el az ágyút, ketten Jancsival. Én inkább neki hagyom az dicsőséget, ő meghalt, nyugodjék békében. (De azt hiszem, mivel vak lettem, azért kárpótolom magamat, hogy egy ekkora acéltömeget megsemmisíteni tudtunk! Vagy legalábbis mi is hozzásegítettük.) A harckocsi még egyszer lőtt, és aztán megállt. Minden elcsöndesedett. Még lőttem a géppisztollyal is, mert bennem volt a harci szellem. Aztán, amikor odamentünk, akkor derült ki, hogy senki sem halt meg, üres volt a harckocsi. Mindenki kimászott alul, ott is volt egy ajtaja, és eltűnt. (…)

Amikor elkezdtek piszkálni – feltartott kéz meg minden –, akkor már gondoltam, hogy itt nagy baj lesz. Az egyik tiszt keveset ütött, de a másik, az gyönyörűen kezelésbe vett. Az a közlegény, aki ott volt, már tudta, hogy mi lesz. Elfordultak, ott lézengtek, el akartak menni. A tiszt, aki bántott, előttem van ma is, és ha ezer ember ide áll, akkor is, mint az idomított farkaskutya, úgy szedem ki, hogy ő volt. Hiszen őt láttam utoljára! Kezét a mellemre tette, és tolt. A pisztoly a másik kezében volt. Megfordított, jól belém rúgott, a rúgástól majdnem elestem, másfél méterre kerülhettem tőle, de akkor én már benn voltam a fürdőszobában. Föltartott kézzel még mérges is voltam: – A francnak jöttetek ide – magyaráztam –, én vagyok magyar, én vagyok itthon, nincs itt Szuez! – mert tudtam, hogy ezek azt hiszik, hogy én vagyok a kapitalista, meg minden. És szembe akartam fordulni vele, adni akartam a magamét, akkor jött a lövés. Itt kapta el a homloküregeimet, a nyitott szemeket, rögtön kilyukasztotta. A szemek szétestek és mentek. Egy másik a szám szélét érte. Attól megingott az egyensúlyom. Elestem a fürdőkádban, meg se mozdultam, hogy halottnak nézzenek. Aztán közelebb ment, és belém eresztette. Ez a lövés a lapockám mögül egyenesen fölfelé csorgott, megkerülte a szívemet, és itt jött ki, a nyaknál. Akkor veszítettem el az eszméletemet.