1935. február 28-án Budapesten született. A forradalom alatt a Korányi Kórház ápolónőjeként tevékenykedett, könnyebben megsebesült. Ezért 1957 elején letartóztatták, és első fokon két év nyolc hónapra, majd a másodfokú tárgyaláson egy év két hónapra ítélték. 1958-ban szabadult. Pincérnőként, statisztaként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.
A sebesültért szaladtam ki a Körút közepére, alá bújtam, és lapos kúszással húztam a járda felé. Mondtam is magamban: – Milyen jó, hogy itt van ez a fadarab a hasam alatt. Klasszul tudok gurulni rajta, könnyebben hozom a sebesültet. – Egyszer csak rohannak oda a fiúk, leveszik a sebesültet rólam, és közben üvöltenek: – Rohanj te is! – Fölugrottam. Alig tettem meg néhány lépést, hátranéztem, és láttam, hogyan robban föl a „fadarab”. Egy kézigránát volt, én biztosítottam ki a hasam alatt azzal, hogy gurigáztam rajta. (…)
Egy olyan csoporthoz kerültem, ahol ketten voltunk vöröskeresztesek, és a másikat is Marinak hívták. Csakhogy ő kicsi volt, én pedig százhetvenhét centi magas. Így ragadt rám a „Hosszú Mari”. Az életmentés amúgy nagyon kemény fizikai munka volt, hiszen amikor szóltak, hogy baj van, akkor nem volt arra idő, hogy elkapjak valakit: – Na, gyere velem, cipeljük ketten a sebesültet! – Sajnos, sokszor megtörtént, hogy kimentem valakiért, és melléérve magamban azt kellett mondanom: – Ez kész… – mert például haslövést kapott, és kint volt a bele az utcán. Tudtam, hogy úgysem tudok segíteni, mert ahogy megmozdítom, abban a pillanatban meghal. Gyógyszereket és felszerelést a Vöröskereszttől kaptunk. Nekem volt egy kis orvosi táskám, abban tettem el minden fontos szerszámot, amire szükségem lehetett. Egyszer lent a földön feküdt a hordágyon az egyik sebesült, és rám szólt: – Nővérke, vérzik! – Rettenetesen letoltam, hogy nem szégyelli magát. Erre azt mondja: – Jaj, nem úgy értem: a keze vérzik! – Észre se vettem, hogy kaptam egy golyót. A golyót saját magam vettem ki. Hiú lány voltam, nem akartam, hogy forradás maradjon, ezért nem szikét használtam. Szépen lefagyasztottam a kezem, belenyúltam a sebbe a hosszabbik csipesszel, kivettem a golyót, a helyére öntöttem egy csomó sebolajat, összenyomtam, rá a nyomókötést, és kész. (…)
November ötödikén a Tompa utca tíz szám alatti óvóhelyre belőttek az oroszok, úgy, hogy az ablaknál bedugták a harckocsi csövét. Utána kivágódott a vasajtó, mehettem lefelé a pincébe. Gomolygó füst volt, a lőszerek meg a robbanóanyagnak a porát éreztem. Egy gyereket adtak a kezembe: – Gyorsan vidd kórházba! – A gyerek papája meghalt a belövésnél, az ölében volt a gyerek, a testével fedezte. Kivittem a csecsemőt az udvarra, majd átvittem a Bakács téri klinikára. Akkor hat-hét hónapos volt, ma fiatal asszonyka. Még mindig benne van a koponyájában egy szilánk.