1930. február 2-án Csolnokon született. A forradalom alatt katonatisztként Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarának katonai összekötője. Ezért 1958 nyarán letartóztatták, első fokon halálra ítélték, harminc napot töltött a halálos zárkában. A másodfokú tárgyaláson ítéletét nyolc év börtönbüntetésre változtatták. 1964-ben szabadult, később fordítóként dolgozott. Jelenleg Budapesten él, nyugdíjas.

Őrségben voltam a laktanyában, amikor megjelent egy civilek által vezetett orosz páncélautó. Nagybetűkkel rá volt festve az oldalára, a hátuljára, hogy FELKELŐK. Elrobogott előttünk, megfordult, majd nagy sebességgel jött visszafele Hűvösvölgy* felől. El sem érte a laktanya sarkát, már géppuskázta a falat. Az őrség nem vette észre az autón lévő feliratokat, és ezért tűz alá vették a géppuskázó autót. A kocsi felszaladt az úttestet szegélyező földes, fás részre. Neki­szaladt egy fának, azt kidöntötte, fölborult, és mindenki kiesett belőle. Heten vagy nyolcan voltak a kocsiban. Egyetlen egy sem halt meg vagy sérült meg közülük. Nagy szerencséjük volt, a páncél megvédte őket. Közülünk se talált el senkit. Az egyik autós fiút Cserbakői Endrének hívták – később együtt ültünk a börtönben –, őtőlük lövés súrolta az orra hajlatánál. Behozták őket a laktanyába, itt találkoztam vele először. Fegyvertelenek voltak egyébként, csak Bandinál volt egy pisztoly. Nagyon összehaverkodtunk. Ő mondta, hogy megalakult a Forradalmi Diákbizottság az ELTE Bölcsészkarán. Másnap be is mentünk a Bölcsészkarra, a Pesti Barnabás utcába. Ott találkoztam a Budapesti Diákbizottság elnökével, Pozsár Pistával. Ott alakult ki az a koncepció, hogy egy katonai egységből egy diákosztály megy oda fegyveres őrségbe. Azért, mert azt gondoltuk, hogy Bibó István nevével egyetemben valamit tenni kell fegyveresen is, hogy nekem is tennem kell valamit. A Bölcsészkaron Pozsár Pista azt mondta, hogy maradjak kinn náluk a Forradalmi Diák­bizottság mellett alakuló katonai osztályon. Maradtam. Nagyon komolyan vette mindenki a feladatát az egyetemen, biztos vagyok benne, hogy a diákok harcoltak volna. Én azzal foglalkoztam, hogy megszervezzem ezt a társaságot, hogy ütőképes erőt alkossunk. Tudomásom szerint a honvédség, a néphadsereg, a rendőrség felbomlott, tehát komolyabb katonai ütőerő nem volt Pesten. A jövő katonai erejét a Nemzetőrség képezte volna – így láttam akkor. (…)

A szüleim háza előtt megállt egy Pobeda. A politikai rendőrségről lejött értem Anth Mihály. Szépen elbeszélgettünk, hogy hát be kéne mennem, lenne egy pár kérdésük, nagyon barátságos volt. Na, be a Pobedába, fel Pestre, a Fő utcába*. A két kapu között a Fő utcán volt az úgynevezett „zsilip”. Ott álltunk, akkor vette elő Anth a papírt, hogy le vagyok tartóztatva. A lakáskulcs nálam volt, zavarom­ban, meglepődésemben ez volt a legnagyobb problémám. Utána kezdődtek a kihallgatások. Végén jött a per, halálra ítéltek.