Brusznyai Árpád

1924–1958

„A törvényes eljárás a bűnösöket is megilleti”

1949-ben ógörög–latin–történelem szakos tanári oklevelet szerzett; az 1956-os forradalom idején Veszprémben tanított. A forradalom kitörése után határozott fellépése révén több, a városi felkelők által elfogott helybéli ÁVH-s és pártfunkcionárius menekült meg a lincseléstől, és került a forradalmi hatóság „rendes” őrizetébe, bírósági eljárásra várva. Ennek ellenére Brusznyait a megtorlás során koncepciós perben a népi demokratikus államrend erőszakos megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés szervezésével vádolták meg. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Különtanácsa – többek között Pap János, az MSZMP Veszprém megyei első titkára, későbbi belügyminiszter nyomására – kötél általi halálra ítélte. Megmentése érdekében több ismert magyar értelmiségi, így Kodály Zoltán is közbenjárt a Kádár-kormányzatnál, de sikertelenül. Brusznyait 1958. január 9-én kivégezték.
Száz év: a kommunizmus áldozatai

Fotó: hellodelsomogy.hu

Brusznyai Árpád utolsó levele

2021. 02. 25. csütörtök

1957. december 8.

„Drága jó Édesanyácska, Margitka! Szeretteim! Teljes testi-lelki egészségben, töretlen kedéllyel és optimizmussal írom ezeket a sorokat. Legelőször is: a közelgő karácsony alkalmával kérem rátok a karácsonyi kis Jézus bőséges áldását. A szentestén lélekben veletek leszek s értetek imádkozom. – Magamról csak annyit hogy jó erőben (84 kg) vagyok a kulturcsoportban kapott karmesteri beosztásom szellemileg leköt s megvan mindenem. A csomagról postán kapott értesítő cédulát kívülről ragasszátok a csomagra. Levelem vétele után írhatsz válaszlevelet, ebben írjál sokat Margitkáról, s minden otthoni eseményről. – A benzin-ügyben kitűzendő ujabb tárgyalásról – ha levélben megkéred – biztosan szívesen értesít dr. Bakács Tibor, V. Megyei Bíróság. – Beszélőre és szakkönyvre időben fogok innen engedélyt küldeni.
Drága kicsi Margitkám! Édesapád üzeni neked, hogy nagyon szereti az ő jó kislányát és sokat gondol Rád. Imádkozik a Jézuskához, hogy vigyázzon Rád és – ha szófogadó, jó kislány leszel – vigyen neked karácsonyfát és szép játékot. Addig is, amíg Édesapa nem jöhet haza, légy nagyon jó kislány, szerezz sok örömet Édesanyádnak, meg mindenkinek, és ne feledd el Édesapádat.
Drága Párom! Lelkemet szeretném papírra bízni: szeretlek, jobban mint valaha; szenvedéseink a jövő boldogságában majd feloldódnak. Csak érted aggódva, nagy szeretettel őrizlek magamban. Vigyázz magatokra, mindnyájunkért.
Drága Édesapám! Jó egészséget, lelki erőt és békességet kívánva szeretettel csókolja kezét szerető fia. Kedves Mindenki! A karácsony, a szeretet ünnepére szeretettel csókolok mindenkit. Kérlek, segítsétek és gyámolítsátok az Enyéimet e nehéz helyzetükben. Viszontlátásig millió csók

1957. XII. 8. Árpád”

Brusznyai Árpád utolsó levele családjához. 1957. dec. 8. Fekete grafitceruzával írva. Lila színű, ELLENŐRÍZVE feliratos bélyegzővel. Füzetből kiszakított papírlap. 14,7×21 cm. (LDM–TGy 2015.172.4.)

Brusznyai Margit: „Anyám nem titkolt előttem semmit”
(szerkesztett interjú, részlet)
…

– Mesélj édesapádról

– Apám, Brusznyai Árpád 1924-ben született Derekegyházán. A szentesi gimnáziumba járt. A nagyapa mindig nagy büszkén mesélte: „A Brusznyai fiúk voltak a szentesi gimnázium krémjei, édes kis unokám!” Apám érettségi után Pestre került az Eötvös-kollégiumba, 1948-ban végzett. Szász Imre Ménesi út című könyvében sok negatívumot írt apámról. Hogy nagydarab volt, hogy vöröses volt a szakálla, hogy jobboldali volt, hogy csendőr fia volt, ezek mind negatívumként szerepelnek. Engem ez nagyon izgatott, és írtam egy levelet a Rusvay Tibornak, aki Vácon élő tanár, és Eötvös-kollégista társa volt apámnak, és nekem apai jó barátom. Egész gyerekkoromban tanított nyelvre, és vitt a fiaival együtt, szóval pótapám volt itt a közelben. És írtam neki, hogy most akkor milyen volt az apám. És ő elküldte az én levelemet apám legjobb barátjának, Vekerdi Józsefnek. És Vekerdi válaszolt, hogy „Margitka, minden igaz, csak pozitív előjellel. Tehát nagydarab volt, gúnyos volt, vezető szerepű volt, lehengerlő volt, a társaság közepe volt, de ez jó volt. Ez nem volt rossz.” Amikor apám elvégezte az egyetemet – görög–latin, történelem, klasszika-filológia szakon –, akkor a Klasszika Filológiai Intézetbe került. Onnan rúgták ki 1951-ben, amiatt, hogy a bátyját internálták. És akkor jött Vácra. A szemináriumban tanított énekkart, zenét, aztán görögöt és latint a kispapoknak. Kántorizált is a templomban. Ekkor ismerkedett meg anyámmal. Tudniillik a Honti nagyapa templomjáró ember volt, és meghívta apámat sakkozni. Anyám, Honti Ilona – ahogy mesélte – nagyon elájult, amikor meglátta apámat. Először apám észre se vette anyámat, nagy bánatára. Aztán mégis…

Apámnak a váci szemináriumi munka nem volt igazán szívügye. Tanítani akart, és sikerrel pályázott meg egy tanári állást a veszprémi Lovassy László Gimnáziumban. Készültek az esküvőre. Anyám is leköltözött, de külön éltek, mint rendes fiatalok. És egyik este anyám éppen vasalt, amikor Árpád bekopogott az ablakon: „Iluska, menni kell esküdni!” „Jó” – mondta anyám, és másnap elmentek a polgári esküvőre. Tudniillik csak, mint házaspár kaphattak lakást. Ez volt 1953 tavaszán, és nyáron Vácon megtartották az egyházi esküvőt. Anyám. mint vegyészlaboráns kapott állást a Nehézvegyipari Kutatóintézetben. Kaptak egy kétszobás lakótelepi lakást. És 1954-ben megszülettem én. Szegények voltak, de azt mondja anyám, hogy csodálatos jó élet volt, mert Árpád mellett nem lehetett unatkozni egy percig sem. Borzasztó jó társalgó volt, tele volt szeretettel. „Mint egy hullám, úgy vitt magával, és ez jó volt” – mondja mindig anyám. Anyám hallatlan biztonságban érezte magát mellette. És ez egy olyan kislánynak, aki a háborút tizenévesen élte át, óriási dolog. Meg nagyon szerették egymást!

– Van valamilyen emlékképed édesapádról?

– Most már nincs. Már csak azt őrzőm, amire még tízéves koromban emlékeztem. Ez nagyon érdekes dolog. Körülbelül tízéves koromig emlékeztem egy olyan jelenetre, amelyben az arca nincs benne, csak van egy rács. A rácson átmegyünk, és akkor én az ölében ülök, tudom, hogy a papám, de az arcát nem látom, mert bele vagyok bújva, és jó illata van. Azt hiszem, Győrben vagy a pesti Gyűjtőben, vagy valahol máshol beengedtek engem még a tárgyalás előtt. A tárgyalás után már nem. A rácson átmegyünk, beengednek egy kis ajtón, és akkor ott az apám, de az arcára abszolút nem emlékszem. És az ölébe vesz engem, és nagyon jó szaga van. Megdöbbentem azon, amikor anyám egyszer elővette a levéltárcát, a cigarettatárcát, a pénztárcát, és kinyitottam, és az a szag volt az. Az valami döbbenetes! Akkor ő tanított nekem két görög sort, igen, és a két görög sort a mai napig is tudom, és az olyan nagy dolog volt, hogy én azt meg tudtam jegyezni, mert végül is hároméves kislány voltam, három és fél. És ha olyan barát jött, akkor azt el kellett mondani. És a két görög sor vitte a hátán az én emlékezetemet.

Állítólag írt nekem mesét vécépapírra, de nem kaptam meg. Ezt mesélték a rabtársak. Azt mondták, hogy elég hosszan írt, de nem sikerült eljuttatnia hozzám. Pedig milyen jó lett volna! A pesti Gyűjtőből írt három levelet. Ceruzával van írva, és rá van pecsételve: ellenőrizve. Mindegyik olyan, mint egy utolsó levél. Hogy jól vagyok, hogy töretlen testi-szellemi erőben vagyok, és semmi bajom. És minden családtagot külön megszólított: „Édesapám, kedves bátyám, törődjetek az enyéimmel!” Szóval mindegyik levél olyan, mintha utolsó levél lenne. Rajta van a rabszám. Ezeket egy könyvkötő nagyon ügyesen úgy kötötte be, hogy nejlonba tette a leveleket, és a nejlont kötötte be, mert a papír végig van írva a margóig. Ezt anyám őrzi. Az ítélet után már se búcsúbeszélőt nem adtak, se búcsúlevélre nem adtak lehetőséget, semmiféle elbúcsúzásra lehetőséget nem adtak!

– És édesapád szerepéről, sorsáról mit tudtál?

– Már egész korán tudtam, hogy forradalom volt, anyám elmondta, hogy az apám hős volt, aki meghalt a magyar szabadságért – gondolom, így magyarázta anyám. És tudtam, hogy meghalt, azt is tudtam, hogy az oroszok tehetnek róla, de nem úgy, hogy az oroszok ölték meg, hanem azért, mert az oroszok itt vannak, és nekünk ez nem jó, mert nem vagyunk szabadok. Szóval megmondták. De semmi konkrétumot, se kivégzés, semmi – meghalt a szabadságért, és hős volt. Később ez változott. Akkor volt szó arról, hogy börtönben ült, és hogy megölték. Nem is tudtam. Ez a kettő nem kapcsolódott össze. És az, hogy megölték, akkor változott kivégeztékre.

Aztán anyám is és apám barátai is elég sokat beszéltek 56-ról és apám tetteiről. Tudtam, hogy az, hogy ellenforradalom, hazugság. De azt is sokan elmondták, hogy micsoda csodálatos dolog volt 56, hogy valamiféle fellélegzés volt. Kamaszkoromban aztán minden könyvet elolvastunk, amihez hozzájutottunk még szamizdatban. Ahol 56-ról szó volt, azt nekem hozták a barátaim. Aki csak tehette, a Szabad Európát hallgatta, és mindig elmeséltük egymásnak, hogy ki mit hallott.

– Édesanyád mit mondott el neked?

– Mindent, amit ő tudott. Persze inkább csak arról tudott, ami Veszprémben történt. A pesti eseményekről neki sem volt sok fogalma. Elmesélte, hogy amikor apám elment az egyetemi gyűlésre, mindjárt megválasztották küldöttnek, és akkor bekerült a forradalmi tanácsba. Amikor lemondott a megyei tanácselnök, akkor három vagy négy napig apám volt a tanácselnök. Mesélt arról, amikor két napig nem jött haza, mert csak ült az irodában és dolgozott, és ő vitt neki kaját. Egyszer tanúja volt egy olyan jelenetnek, hogy apám ült az íróasztalnál, és jött egy küldöttség fegyverért. Apám fölnézett: „Fegyvert? Az nincs.” És írt tovább. Meg hogy hátul kellett kimenekülnie a tanácsházáról, mert a tömeg fegyvert követelt, ő viszont elzáratta a pincébe a fegyvereket. Meg az egyetemisták Pestre akartak menni, de ő visszatartotta őket, mert tudta, hogy az oroszok körülzárták a várost. Nekik sem adott fegyvert. Ez a legnagyobb pozitívum, ami létezik, de hát ez vádpont volt: aki a forradalmi időkben rendet tud teremteni, az erős, tehát veszélyes. Szóval sokat mesélt anyám, de én is sokat kérdeztem. Tizenhat évesen már elég részletesen tudtam a dolgokat, és akkor már büszkeséget is éreztem.

Apám 1957 második félévét már itt, Vácott kezdte a gimnáziumban. Tudniillik azt mondták neki Veszprémben: „Menj el, Árpád, ne legyél szem előtt! Bár te semmit nem csináltál, de ne legyél itt Veszprémben!” Tehát január, február fordulóján kezdett itt tanítani, és az iskolából vitték el húsvét táján.

Azt hiszem, hogy 1963 körül, amikor Atzél Bandi először jött hozzánk, akkor nagyon sok mindent megtudtam én is azon a címen, hogy anyám elmesélte a Bandinak, amit ő tett vagy amit ő tudott, és Bandi elmesélte, amit meg ő bentről tudott meg hallott.

– Te ott voltál ezeken a beszélgetéseken?

– Egy idő múlva már igen. Kezdetben, az első kettő-három alkalommal még nem, mert akkor úgy ítélték meg, hogy a börtön nem nekem való téma. De, amit anyám ebből fontosnak talált, azt azért elmondta nekem. No most ekkor tudtam meg, miként zajlott a tárgyalás. Apámat első fokon életfogytiglanra ítélték, ami nagyon elkeserítette anyámat, de az ügyvéd azt mondta, hogy örüljön, mert mostanában szörnyűségeket lehet hallani. Az életfogytiglan nagyon jó, mert akkor, ha kicsit enyhül a dolog, kint lesz. És akkor az ügyész súlyosbításért fellebbezett. Biztos tudjátok, hogy Papp János írt egy levelet a bíróságnak, hogy Veszprém megyei kommunistái az ilyen Brusznyaiakkal szemben a legkeményebb ítéletet várják – vagy valahogy így fogalmazott.

– Az ügyvéd is fellebbezett enyhítésért vagy…?

– Ezt nem tudom. Egyébként anyám Borenich Péter újságíró segítségével megkereste az ügyvédet, Miklós Imrét. Győrben él, 1991-ben találkoztak vele. Akkor még nem lehetett tudni, hogy kik ültek abban a tanácsban, amely apámat halálra ítélte. Az ügyvéd szépen elmondta a neveket, megőrizte az iratokat, mert számára is megrázó volt az ítélet. Tehát tudjuk, hogy kik voltak. Aztán Borenich a műsorába be is mondta. Ez akkor nagyon kemény dolog volt! Anyám azt mondta, hogy nem indítunk ellenük semmiféle eljárást, nem kívánjuk, hogy bármi is történjék velük, de azt szeretnénk, ha a nevük elhangozna. Ha jól tudom, akkor ez után az ítélet után apám Pestre került börtönbe. Aztán január 6-án hozták a halálos ítéletet, és akkor anyám elment Kádárhoz. Be is jutott hozzá. Ez vagy 7-én, vagy 8-án történt. Kádár megkérdezte, hogy mikor született az ítélet, és anyám mondta, hogy 6-án. „Mit akar, akkor már lehet, hogy nem is él” – mondta Kádár biztatóan. Tudom, hogy apám barátai próbálták Keresztury segítségét kérni, aki Kodályhoz fordult. Kodály azt mondta, hogy ő már többször próbált segíteni, de „ezek” (ezt a szót használta) nem hallgatnak rá, mert „ezek” szeretnek ölni. Szóval ez az út nem ment. Állítólag Hankiss Elemér meg bement a börtönbe megkérdezni, hogy él-e még az apám. És ő vitte anyáméknak a hírt. Január 9-én hajnalban közölték apámmal, hogy a kegyelmi kérvényt elutasították. Három nappal az ítélet után kivégezték.

…

http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=517&order=1
Az eredeti interjút Kőrösi Zsuzsanna, Molnár Adrienne készítette 1994-ben.
Szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna.