Vasvári Vilmos
(1929 -2006)
„1956-ban újra eggyé vált a nemzet.”

Vasvári Vilmos az 1956-os forradalomban tartalékos hadnagyként vett részt Szegeden. A városban, a viharos események hatására október végén – a katonák alulról jövő kezdeményezésére – megalakult a Forradalmi Katonai Tanács, s Vasvári Vilmos e szervezet operatív csoportját vezette parancsnokként. Letartóztatására 1957. február 14-én került sor, majd öt év szabadságvesztésre ítélték. 1960-ban amnesztiával szabadult. Ezt követően nyugdíjazásáig vasöntödei munkásként dolgozott, azonban a Magyar Politikai Foglyok Szövetségének (POFOSZ) 1989-es megalakulása után azonnal bekapcsolódott a szervezet munkájába, s az egyik meghatározó alakjává vált: négy éven át (2006-ig) az elnöki tisztet is betöltötte. Több könyv társszerkesztője, mások mellett a „Szabadságharcunk a bolsevizmus ellen – Millenniumi számadás” című monumentális, háromkötetes gyűjteménynek, amely 2002-ben jelent meg. Ez a mű az egyik legalaposabb forrásgyűjtemény az 1956-os események vidéki (köztük a szegedi) történéseiről és a megtorlásokról.

Vasvári Vilmos portréját cellatársa, Thuróczy Zoltán festőművész rajzolta a börtönben.

Bálint László: A megtorlás Szegeden Az 1956-os szabadságharc utóélete 1956-1990

(részlet)

A nemzetőrséghez hasonlóan ítélték meg a városi Forradalmi Katonai Tanács tevékenységét is. Őket a Gosztonyi István és társai elnevezésű ügyben ítélték el. Különösen súlyos ítéletekkel sújtották az F K T úgynevezett operatív csoportjának vezetését, Vasvári Vilmos
hadnagyot, Forrási László századost és Surányi János főhadnagyot, akik az államvédelmi tisztek biztonsági őrizetbe vételét intézték.

_____________________________________

Vasvári Éva

Vasvári Vilmos személyes börtönemlékeit is papírra vetette. Alábbiakban emlékirataiból közlünk részletet:
„A börtönparancsnokság egy alkalommal – a raboskodás harmadik évében – engedélyezte, hogy rács nélküli beszélőre bejöhetnek a kétévesnél idősebb gyerekek is.
A várakozás percei ólomsúlyokként nehezedtek a lelkemre. Türelmetlenül sétáltam a zárkában, egyre gyorsabban.
– Ne rohangálj, ettől még nem érnek ide korábban – intettek a társaim.
– Mit tudtok ti ebből? Majd megtudjátok, mit jelent egy gyerek.
Végre szólítottak; a trepnin már ott toporogtak a többiek is. Türelmetlenül tekingettek jobbra-balra, hogy végre induljanak.
Mellkasom szinte ketté nyílt, hogy befogadhassam kicsi lányomat a szívembe, s itt maradjon velem.
Nyílt az ajtó, s mint gyerekkoromban karácsonykor, megjelent a csoda, feleségem és mellette az angyalka, az én édes kicsi lányom.
– Nagylány lettél édesem, megismersz?
– Nem ismerlek meg, de tudom, hogy te vagy az én apukám. Mikor jössz már haza a katonaságból?
– Nemsokára hazamegyek
– Mondd miért vagy pizsamában?
– Csak később szoktam felöltözni.
– Megpuszilhatlak?
Ránéztem a mellettünk ülő smasszerra, aki intett, hogy megpuszilhatja a kislány az apukáját. És ő hozzám hajolt és megpusziltuk egymást. Évek óta először éreztem, hogy szeretet egyik jele a puszi. Feleségem megkérdezte, hogy ő megcsókolhatja-e a férjét?
– Azt nem lehet. – Volt a rövid, hideg válasz.
A beszélő után szinte táncra perdültem a zárkában. Beszédes lettem és nagyon boldog. Kiáradt belőlem a jövő iránti bizakodás, ami délutánra már a zárkatársaimra is átragadt. Ezt tette egy beszélő. A gyermekem látása, a gyermekem csókja.”