Az alábbiakban elhangzott gondolataiból közlünk részletet:
„Óriási a magyar történelem, s ennek egyik legtisztább és legdicsőbb eseménye az 1956-os forradalom és szabadságharc. A szabadságharcos – akit az 1956-os megtorláskor halálra, később életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték – úgy érzi: nem elsősorban a barikádok, hanem a börtönévek és a szabadulást követő küzdelmes idők nevelik az embert igaz forradalmárrá.
Bár jelenkorunkban barikádokra és fegyverekre nincs szükség, de forradalmi szívre s a magyar hazáért rajongó és tenni akaró elszántságra annál inkább. Hiszen látható, hogy hazánk folyamatosan a Nyugat kritikáinak és ellenszenvének középpontjában áll, s intézkedéseiért, a nemzeti érdekek mellett kiálló politikájáért „keresztre feszítik”. Holott jól látható, hogy a mai képmutató nyugati politika „nagy stratégiája” nem más, mint megteremteni a problémákat, majd – miután zűrzavarossá váltak a viszonyok – felajánlani a problémák megoldását. Így volt ez 1956-ban, és így van ez ma is. Ám a történelmet nem lehet sokáig elhazudni. Az igazság – ha lassan is de – megmutatkozik, s ebben nagy segítséget jelentenek mindazok az írásművek, emlékezések, amelyek 1956 dokumentálására, személyes történeteinek felfejtésére vállalkoznak. Az 56-os áldozatokat soha, de soha nem lehet elfelejteni. Olyan sebek ezek, amelyeket nehéz begyógyítani, ha egyáltalán begyógyulhatnak. De, akik átélték az akkori eseményeket, azoknak kötelességük továbbadni 1956 örökségét, világossá kell tenni igaz történetét, s eszméiért ma is küzdeni kell – szellemi síkon és a példaadás erejével. Hiszen sok olyan példakép van, akiknek a sorsa megmutatta, hogy a hazáért nagyszerű tettekre képes az ember. A börtönben én is megfogadtam: ha kikerülök a falai közül, nem fogok hallgatni; elmondom 1956 igazságát. S elmondom azt is, hogy életre ítélve sem könnyű, hiszen a múlt velünk van. De éppen ez ad erőt, hogy 1956-ról beszéljünk, s őrizzük példaadó emlékét.”

Wittner Mária parlamenti beszéde 2001. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján

Megilletődve állok a magyar Országházban, ahol történelmünk kimagasló személyiségei a magyar nép javára alkottak törvényeket, mint Tisza István, Klébesberg Kunó, Hóman Bálint, de itt alkottak törvényeket egy hamis eszme nevében is, mely egy jobb sorsra érdemes nemzet elvesztésén munkálkodott. Ma, a kommunizmus áldozatainak emléknapján megidézem az áldozatokat – élőket és holtakat –, hogy együtt vádoljuk a szocialista köntösbe bújt hóhérainkat. Vádoljuk őket, mert a lenini utat nagy igyekezettel honfitársaink csontjaival kövezték ki. A világ legdrágább, legfájdalmasabb útja ez, s a továbbhaladásuk tétje milliónyi emberélet volt.

Vádoljuk őket, mert nemzetünk kiváló polgárait küldték bitófára és gyalázták meg holtukban is. Vádoljuk őket a Gulágon embertelen körülmények között elpusztult honfitársaink nevében. Vádoljuk őket az otthonuktól megfosztott és kitelepített polgárok nevében, kiknek kiszemelt otthonukba betelepedtek, elrabolva egy élet munkáját. Vádoljuk őket a recski haláltáborban megkínzott, megalázott emberek nevében. Vádoljuk őket a munkaszolgálatosok nevében. Vádoljuk őket a 298-as parcella halottai nevében, az ÁVH mint erőszakszervezetük által fogva tartott, megkínzott és agyonvert emberek nevében. Vádoljuk őket a 6 millió meg nem született magyar gyermek nevében. Vádoljuk őket a „legdrágább kincs”, a gyermek nevében, akitől elvették az apát, az anyát, az otthon melegét. Vádoljuk őket a „legfőbb érték”, az ember nevében, akit egy tollvonással küldtek bitóra, vagy zártak börtönbe hosszú évekre. Vádoljuk őket a megalázott, megkínzott honfitársaim nevében. Vádoljuk őket a sortüzek áldozatai nevében. Vádoljuk őket, mert kiölték az emberekből a hitet, a reményt, a morált, egy emberibb, tisztább élet reményét.

Vádoljuk őket Mindszenty bíborosért. Az Istenhez hű papokért, akiket börtönbe zártak hitükért, mert erkölcsre, hazaszeretetre nevelték népünket. Vádoljuk őket, mert kifosztották az országot, hogy a dolgos Magyar Nép munkájából – elveiket megtagadva – lettek vörös kapitalisták. Vádoljuk őket a magyar parasztok nevében, akiket megfosztottak földjeiktől, életterüktől, így téve kiszolgáltatottá őket. Vádolom a nyugdíjasok nevében, akiktől elrabolták a hosszú dolgos élet gyümölcsét, bizonytalanná téve biztos nyugdíjas éveiket. Vádoljuk őket történelmünk maghamisításáért.

Vádolnak az élők és a meggyilkolt halottak. És vádoljuk őket, mert hitünkben megcsaltak, megloptak. Ezért megállapítom az áldozatok nevében, soha nem lesznek képesek arra, hogy magyar politikusként egy Nemzet felemelkedése érdekében cselekedjenek. Itt teszem fel a kérdést: milyen morál alapján ülnek egy magyar parlamentben még most is és alkotnak törvényeket egy általuk tönkretett, kifosztott, megalázott nemzet számára? Ezért a Szent Korona tana és a magyar nemzet nevében erkölcsi hullává nyilvánítom őket.

Wittner Mária 52A559 sz. volt 56-os halálra ítélt